Bármily kézenfekvőnek tetszhet az összepárosítás, mégis Ibsen drámai költeménye és Grieg kísérőzenéje vajmi ritkán kerül egyetlen este a közönség elé. Nem akármilyen csemegével kecsegtetett tehát az Agria Összművészeti Fesztivál Peer Gynt-produkciója, hiszen jó előre sejthető volt, hogy a romantikus norvég zeneköltő Csajkovszkijt felülmúlóan "csajkovszkijos" slágerszámai, és kevésbé ismeretes ária- és kórusbetétei egyként átszínezik, s gazdagítják majd az éppen 140 éve játszott és adorált mű legfrissebb hazai előadását. E reményünkben nem is kellett csalatkoznunk, mert jóllehet a Szabó Sipos Máté által igazított Egri Szimfonikusok helyenként kissé zsírosan húzták, ám Massányi Viktor Peer-áriája, vagy épp a három esztenás leány együttese valósággal felfedezésszámba ment.
A rendező Csizmadia Tibor mindazonáltal nem érte be ennyivel, s egynéhány felettébb kétes ízlésről tanúskodó döntésével végül kilúgozta Peer amúgy is kurtított cselekményű világdrámájából a költőiség javát éppúgy, akárcsak filozófiája velejét. Pedig Rakovszky Zsuzsa fordítása a legkevésbé sem fenyegetett ilyesmivel: modern szövege egyenértékű Áprily Lajos klasszikus fordításával, s hozzá nélkülözi annak figyelemlankasztó bucskázásait. Ám a bicikliző operaénekesnők színre vezénylése már felébresztette rossz érzésünket, amely azután rövid úton sötét reménytelenséggé változott, amikor a negyedik felvonás első felét Csizmadia egy túlmelegített férfinapozóba helyezte, majd az éretlen diáktréfák szintjére süllyedve cselekménymesélésre késztette a derék karnagyot: "Itt most az fog történni, hogy..."
Túl e hígvelejű megoldásokon, sajnos a feszítetten ironizáló, reflexivitást mímelő koreográfia (koreográfus: Barta Dóra) is csak tovább távolította e nyáresti előadást a művészi élményszerűségtől. Ez annál is inkább bosszanthatta a jobbérzésűeket, mivel nem akármilyen színészi erők gyűltek össze Egerben, hogy felragyogtassanak valamicskét dús művészetükből. A címszerepben Kaszás Gergő formátumos Peert ígért, s a 42 esztendős művész, aki színészi alkatát tekintve máig megmaradt sodró lendületű diabolikus suhancnak, valóban eredeti és elgondolkoztató figurát hozott.
Anyját Törőcsik Mari adta: megöregedett kislányhangon, s bámulatos frissességgel formálta Aase anyó csekély terjedelmű, ám annál hatásosabb szerepét. Aase halálának jelenetében mindketten excelláltak, érvényesen felülírva Ladányi Ferenc és Gobbi Hilda legendás könnyre menő drámázását. A sokat ígérő Járó Zsuzsának azonban már jószerével nem maradt játszanivalója, s így Solvejg szerepében be kellett érnie a romolhatatlan tisztaság érzékeltetésével, amely feladatot nem is késett teljesíteni.
A több szerepben figuráló Görög László ugyancsak megtette a magáét, akárcsak Safranek Károly, akinek a - fájdalom! - minden szempontból árnyékba helyezett Nagy Görbe partéja jutott. A Nagy Görbe dramaturgiai homályba takarásával vetekedett az a döntés, amellyel a rendező a Gomböntő szimbolikus, s persze erősen problematikus szerepét a tehetséges, s szintén több jelmezben színre lépő Bozó Andreára bízta. Az egyébiránt gondolatokban üdítően gazdag, és látványában is hatásos (a látványfelelős Csanádi Judit fehér rekamiéja, valamint kínai piaci ruhatengerként értelmet nyerő óriás rongyfüggönye főszereplővé válik ebben az utolsó pár percben) zárójelenet lassúvérű vampként elővezetett Gomböntője volt az este utolsó bosszantó rendezői húzása.
