Egy ilyen történetet kétféleképpen lehet megfilmesíteni. Az egyikben a szereplők alaposan elgondolkodnak a felmerülő morális kérdéseken: a büntetés feltétlen szükségességén, a büntetés és a bűnhődés különbségein, a bosszún és az igazságszolgáltatáson, a halálbüntetés értelmén és így tovább ? minderről nemigen lehet többet elmondani, mint amit Eytan Fox kifejtett A vízenjáró című, 2004-es, figyelemre méltó filmjében. A másik lehetőség egy thriller az üldözésről és a fogva tartásról, a titkosszolgálat lenyűgöző módszereiről. Pontosabban létezhetne harmadik verzió, a kettő kellemes elegye tudniillik ? de hogy az milyen lenne, arra biztos, hogy nem Az adósság fog rávilágítani. Ebbe ugyanis szinte semmi filozófia nem szorult, legfeljebb annyi, hogy az igazságra előbb vagy utóbb nem árt fényt deríteni ? de azért erre a filozófia szó kicsit erős. (Erről egyébként nem az amerikai filmesek tehetnek: az izraeli eredetiből még ez a kicsike is hiányzott.)
Az adósság nem más tehát, mint egy Ocean?s Eleven-jellegű heist-film, csak ebben nem ékszereket, pénzt vagy gyémántot rabolnak el egy körmönfont terv alapján a hősök, hanem speciel egy náci szörnyeteget. De az eszköztárat eltéveszthetetlenül Hollywoodból kölcsönözték: a film legalább felét a három ügynök (két férfi és egy nő) bonyolult szerelmi élete tölti ki, a gonosz szereplő sátánian gonosz, a jók idővel mind meginognak jóságukban, a terv végrehajtását váratlan tényezők zavarják meg, és így tovább. És persze ötpercenként rá lehet csodálkozni a titkos ügynökök James Bond-i életére: hogyan fényképeznek nyaklánccal, hogyan tettetik magukat hol mentősnek, hol postásnak, hol pedig boldog német házaspárnak, hányféle hamis útlevelük van és milyen fedősztorijaik minden egyes személyazonossághoz. Ezen még el is szórakozna az ember, mondván, legalább a sztori érdekesebb az átlagnál ? ha nem lenne minden második jelenet bosszantóan hiteltelen. Például, hogy az izraeli titkosszolgálat kiemelt prioritást élvező feladata közben az állam legnagyobb ellenségét mindössze egy kötélen kikötve tartják fogva egy belvárosi lakás nappalijában. Hogy a hetek óta mozdulatlanul, kikötözve tartott, legyengült idős férfi simán elbánik egy kiképzett ügynökkel, aki minden nap krav-maga edzésen vesz részt. Hogy az egyik legismertebb náci vezér boldogan él és orvosként praktizál a háború utáni Berlinben. Márpedig a heist-filmek hatásmechanizmusa arra épül, hogy a nézőt lenyűgözi a tökéletesen logikus, mégis meglepő, hibátlanul kitalált terv végrehajtása ? de ha a dolog egyik fele komplett hülyeség, akkor a másik felében nyüzsöghetnek a legjobb ötletek, lenyűgöző már sehogyan sem lesz.
Pedig az a másik fél alapvetően rendben van: ott van kapásból a nagy csattanó, ami ráadásul az eredeti izraeli filménél sokkal jobb dramaturgia miatt tényleg nagyon hatásos; és megteszi a hatását a linearitást elvető, több idősíkon játszódó történetvezetés is. És ha már muszáj, hogy ezúttal is a szerelem vigye a prímet, legalább a három főszereplő ? Jessica Chastain, Marton Csokas és Sam Worthington ? kifejezetten jól, sokat mondó arckifejezésekkel, a kimondatlant is egyértelművé téve játszik. A személyiségek, ha nem is túl bonyolultak, legalább mindvégig konzekvensen kidolgozottak; és adjunk egy pontot a rokonszenves sztorinak is. Az amerikai verzió mindezzel együtt még mindig többet hozott ki a történetből, mint az izraeli eredeti ? papírforma szerint a következő remake akár már egész jól is sikerülhetne.
