A folyómentés mint mára elsődleges hivatása kapcsán felvetődik a kérdés, hogy miként vélekedik a szemétről és a szemetelési kultúránkról általában?
Az emberiség nagyon kevés időt kapott arra, hogy megtanuljon együtt élni azzal a rengeteg csomagolóanyaggal, ami körülvesz minket. Ahhoz képest, mennyi időnk volt arra, hogy megtanuljuk például a fával való együttélést, a műanyagokkal ugyanerre csak nagyon kevés időt kaptunk, így nem is igazán tudjuk, hogyan bánjunk velük. Egy tanulási folyamat legelején vagyunk. És ez nem csak a fogyasztók hibája, hiszen olyan mértékben kapjuk ezeket a természetre káros termékeket és tárgyakat, hogy nem tudtunk még hozzájuk alkalmazkodni. Csak reménykedni lehet abban, hogy ezen lehet változtatni. Ahol azt látjuk, hogy nem szemetelnek, ott minden esetben nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra, az emberek meggyőzésére, amit az egyetlen útnak tartok.
A külföldi, még javarészt autentikus kultúrájúaknak tartott kiemelt turistaparadicsomokban is az tapasztalható, hogy óriási szemétmennyiség halmozódik fel. Míg néhány korosztállyal korábban még eldobható, természetes eredetű hulladékuk volt, az mára kicserélődött, éppen ezért meg kell tanítani az embereket az újfajta hulladék kezelésére. A kókuszdió héja még lebomlott a kiskert végében lévő szemétkupacon, és ugyanígy nálunk is, az étkezési hulladékot felhasználtuk a kertekben, a háziállatok etetésekor. Általában másként kell gondolkodnunk a saját hulladékunkról?
Ezeken a helyeken, mint például Balin is, ami kiemelt turistacélpont, sokkal több szemetet látunk, mint amit a helyiek megtermelnek. Az óceánok áramlataival a hulladék messzire eljut. A turisták sokban hozzájárulnak a szennyezéshez.
A Tiszával kapcsolatos, az egyik legizgalmasabb magyarországi közösségépítő és szemléletformáló környezetvédelmi, egyben sportesemény a PET-kupa, amelynek ön az egyik ötletgazdája, illetve teljes programsorozatának kidolgozója. A kupa a Tisza megtisztítását célozza. Honnan jött az ötlet?
Ahhoz a szerencsés nemzedékhez tartozom, aki gyerekkorában még nem látott hulladékot a folyóban, és ez az újnak mondható jelenség engem nagyon foglalkoztatott. Egy idő után hasonló korú emberekkel elkezdtünk azon gondolkodni, mit lehetne tenni, hogy esetleg az eredeti állapot visszaálljon, és sikerült egy ilyen versenyt kidolgoznunk, ami eredetileg egy film forgatókönyve volt. A film(sorozat) egyébként máig megnézhető a YouTube-on Valamit visz a víz címmel, amelynek a forgatókönyvét már úgy írtuk meg, hogy a hajóverseny legyen a középpontjában. Ez a rendezvénysorozat annyira sikeres lett, hogy a mai napig szívesen jönnek el az emberek, és örömmel csinálják.
Ha megnézik a filmet, akkor látják, hogy mitől lesz ez nagy kaland: hát attól, hogy együtt szedjük a szemetet a folyóból, abból együtt építjük a hajókat, közben megismerjük egymást, tanulunk a másikról, összecsiszolódunk, összeveszünk, kibékülünk. Már az első kupán is voltak játékos rendezvények. Készítettünk tiszai hulladékból hangszereket, volt koncert. A művészetek is a legelejétől jelen vannak a PET-kupán, mindenki szabadon megmutatja magát mint táncos, zenész, versmondó. Ez hagyománnyá vált. Csodálatos előadóink vannak. Mindig meglepő, amikor egy-egy PET-kalózról kiderül, hogy miben művész. A PET-kupa játékos dolog.
A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
Kutatóként kezdte a pályáját. Hogyan fordult az érdeklődése a természet- és tudományos dokumentumfilmezés felé?
Nem tudom megmondani, hogy a filmezés miatt lettem-e a tudományok iránt érdeklődő ember vagy fordítva. Gyerekkoromban sok ismeretterjesztő filmet láttam, és ezek inspiráltak. Akkoriban még a vasárnap délelőtti tévéadás főként ismeretterjesztésből állt. Délelőttönként egymás után voltak a M1-en a nagy költségvetésű és formátumú külföldi természetfilm-sorozatok, és én azokon nőttem föl. Illetve sokat olvastam, mert az én generációmat még jellemezte az olvasás, ami segített abban, hogy erre a pályára kerültem.
Ön volt az egyik alapítója a Természetfilm.hu filmműhelynek. Egyik célja volt, hogy a magyar közönségnek érthetővé tegyék egy-egy környezeti probléma természetét és megoldási lehetőségét. Milyen ez a különleges alkotócsoport, amelyben dolgoznak?
A Természetfilm.hu nagy múltra visszatekintő alkotóközösség, magát az egyesületet 1996-ban hoztuk létre. Sajnos az utóbbi években nem nagyon van Magyarországon természetfilmgyártás, mert azok a pályázati lehetőségek, amelyek az ilyen filmek készítését rendszeresen segítették, megszűntek. Ezzel egy évszázados hagyomány van lassan eltűnőben, mert az első dokumentum- és ismeretterjesztő filmeket az Uránia Filmszínház tetőteraszán vették fel az 1900-as évek legelején, tehát a hazai dokumentarista film több mint százéves. A nagy alkotók között Rockenbauer Pált, Homoki Nagy Istvánt, Juhász Árpádot, Gyenes Károlyt vagy Kollányi Ágostont említeném, akiktől mi is igyekeztünk tanulni. Amikor mi fiatalok voltunk, már nem igazán tudtunk bekerülni a Magyar Televízió alkotóközösségébe, amit Naturának hívtak, ezért hoztunk létre egy saját filmműhelyt, ahol ki tudtunk teljesedni.
Milyen szempontok alapján dolgoztak, és mi volt a saját közösségük különlegessége?
Minden filmünket több évig készítettük, és mindegyiket szoros együttműködésben egy-egy adott tudományterület képviselőjével. Megkerestük a téma szakértőjét, hónapokig készítettük elő a történeteket, és volt olyan filmünk, amelyet akár hét-nyolc évig forgattunk, és csak utána került a közönség elé.
A témaválasztásai során mik motiválták?
Az élet döntött a terveim sorsáról. A Csányi Vilmos-féle etológiai tanszék munkáját filmezhettem sok évig, a papagájok életét két magyar kutatónak köszönhetően a világ több táján, a rákosi viperát vagy a parlagi sasok megmentését. Minden téma engem talált meg, az élet hozta. De nagyon sok ötletem nem valósulhatott meg. Amikor a legöregebb magyar tölgyfáról készítettem díjnyertes filmet, azt hittem, több lehetőségem lesz, de nem így történt. Viszont ez a filmes szakmában teljesen természetes, elég nagy a kudarctűrésünk.
Számos expedícióban részt vett az Antarktisztól a déli tájakig, valószínűleg nem a Tiszán látott először szeméthalmokat.
Meglepő módon nagyon sokkoló hulladékos élményem máshonnan nem is nagyon van, mert filmesként olyan helyeken jártam, ahol a természet még nagyjából érintetlen. Persze az utóbbi tíz-húsz évben nagyon megváltozott a helyzet. De én a hulladékkal csak azért kezdtem el foglalkozni, mert itthon, Magyarországon van ez a probléma. Részben ezért is változtattam pályát. Ha máshol látok hasonló jelenséget, valószínűleg nem érint meg ennyire.
Ha önmagát kellene megfogalmaznia, akkor mit mondana?
Érdekes kérdés. Azt hiszem, jelen pillanatban úgy érzem magam, mint egy Rubik-kocka. Nem tudom kirakni, de ha ránézek, a színes kis négyzetekből kirajzolódik valami érdekes kép, amiről eszembe jut valami.
Milyen hatással vannak a munkái az emberekre?
Sokkal lassabban ébredtünk rá, hogy milyen mértékben vagyunk kiszolgáltatva a természetnek, mint ahogyan kellene. Lassú a felfogóképességünk, és inkább szeretünk elhinni, elképzelni dolgokat, mint tényleg belegondolni. Úgyhogy azokat, akiket alapvetően érdekel a vízi túrázás és a természet, nagy eséllyel vonzza be a PET-kupa, de azokat, akik csak élik világukat, és nem gondolnak bele, hogy a csapvíz honnan van, azokat sokkal lassabban. Épp emiatt kell folytatni, és akkor mindenkihez eljut az üzenet.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában olvasható.
