1903. szeptember 6-án született a ma Szlovákiához tartozó Léván. Édesapját korán elveszítette, kisiskolás éveit anyai nagyszüleinél töltötte Nagyszombaton, ekkor ismerkedett meg a zongorával. Miután 1918-ban édesanyja újra férjhez ment és Budapestre költözött, komolyan belevágott a zenei tanulmányokba. A festészetben és a rajzolásban is tehetségesnek bizonyult, a zenei mellett képzőművészeti tanulmányokat is folytatott, s jó barátságban volt kora költőivel, íróival. Hosszú évekig nem tudta eldönteni, „melyik múzsát válassza”, végül a Zeneakadémiára iratkozott be, ahol Kodály Zoltántól zeneszerzést, Székely Arnoldtól és Keleti Lilitől zongorázást, Weiner Leótól pedig kamarazenét tanult. Korai műveivel a zenei avantgárd főáramába kapcsolódott be, sokszor csendültek fel darabjai barátja, Kassák Lajos szerzői estjein.
Zongoraművészként már főiskolai évei alatt megismerte a közönség, zeneszerzőként nyilvánosság elé először 1923-ban lépett I. zongoraszvitjével.
Két évvel később két művét is bemutatták Berlinben. 1927-től tizenhat éven keresztül tanított kora legendás intézményében, Fodor Ernő zeneiskolájában, éjszakánként pedig komponált (alvásszükséglete minimális volt, négy óra alvás után is kipihenten ébredt). 1929 decemberében adta élete első önálló szólóestjét, amelynek műsorán csak kortárs művek szerepeltek.
1928-ban egyik alapító tagja volt a Modern Magyar Muzsikusok csoportjának, amely később beolvadt az Új Magyar Zeneegyesületbe (ÚMZE). Az 1930-as években az Új Zene Nemzetközi Társasága tagjaként elsőszámú feladatának tekintette a modern zene terjesztését és a kapcsolattartást az európai kortárs zene képviselőivel. Első átütő nemzetközi sikerét 1933-ban aratta I. zongoraversenyével Amszterdamban, I. divertimentóját egy évvel később mutatta be a Velencei Biennálén, 1941-ben New Yorkot is meghódította II. vonósnégyesével.
Generációjából ő talált elsőként kiadót külföldön, de a német Schott cég csak 1930-tól 1933-ig nyomatta ki darabjait, a nácik hatalomra kerülése után származása miatt törölték nevét a kiadható szerzők listájáról. 1943-tól két évig volt a Goldmark Zeneiskola tanára. 1944-ben munkaszolgálatra vitték, állítólag a menetoszlopban szerezte I. szimfóniáját.
A Rákosi-korban több művet írt az aktuális kultúrpolitika szájíze szerint, ilyen volt a Sztálin esküje kantáta és a Rákosi-kantáta, 1950-ben Kossuth-díjat kapott Itt van május elseje kezdetű mozgalmi daláért. Egy évvel később mutatták be Huszti kaland című operáját, amelynek librettóját Jókai Mór műve nyomán Szabolcsi Bence írta. 1953-ban visszatért ifjúkora független, kísérletező hangjaihoz.
Kadosa Pál nyolc szimfóniát, két divertimentót, négy zongora- és két hegedűversenyt, három vonósnégyest, továbbá kamara-, zongora- és kórusműveket, valamint kísérőzenéket komponált.
Írt népdalfeldolgozásokat, megzenésítette Petőfi, Arany, Nelly Sachs, Devecseri Gábor, Zelk Zoltán és az elsők között József Attila verseit. Zeneszerzői munkásságára elsősorban Bartók Béla és Kodály Zoltán hatott, egyéni stílusa mégis inkább a német neoklasszicizmushoz kötődött.
A második világháború után a Zeneakadémián tanított, 1950-től a zongora tanszak vezetőjeként. A „hangok nagy tanára” nemzedékeknek adta át hatalmas tudását, köztük olyan művészeknek, mint Kurtág György, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Jandó Jenő, Schiff András. A londoni Royal Academy of Music tiszteletbeli, a német művészeti akadémia levelező tagjának választotta, a Zeneakadémia 1977-ben díszdoktorává avatta. A Művészeti Tanács elnökhelyettese, a Magyar Zeneművészek Szövetségének elnökségi tagja, többször ügyvezető elnöke, a Szerzői Jogvédő Hivatal elnöke volt, számos más zenei és művészeti szervezetben – Országos Filharmónia, Művészeti Alap, Zeneműkiadó, nemzetközi szerzői jogi testület zenei bizottsága (CISAC) – működött aktívan. Több zongoraverseny és fesztivál zsűrielnökeként is tevékenykedett.
Élete utolsó éveiben már alig hagyta el otthonát, de tanítványokat továbbra is vállalt. A komponálást tekintette hivatásának még akkor is, amikor már nagyon beteg volt.
Művészete elismerésként két alkalommal kapta meg a Kossuth-díjat (1950, 1975), az Erkel Ferenc-díjat (1955, 1962). 1953-ban érdemes művész, tíz évvel később kiváló művész lett. Kadosa Pál Budapesten halt meg 1983. március 30-án. Egykori lakóhelyén, a belvárosi Március 15. téren emlékét tábla őrzi, az ország több településén utcát neveztek el róla, szülővárosa, Léva művészeti alapiskolája 2019-ben vette fel nevét.
Nyitókép: Kadosa Pál 1973-ban. Fotó: Molnár Edit / MTI
