Hívjuk léleknek – Interjú Ronn Wieganddal

Igaz, hogy a whisky szülőföldjén estél szerelembe a borral?

Egyetemista koromban egyáltalán nem ittam bort, legfeljebb édeskés rajnai rizlingeket. De már az olyan komolyabb édes borokat, mint a portói, nem szerettem, túl nehezek voltak. Aztán amikor egy évet egy skóciai egyetemen töltöttem, akkor három amerikai évfolyamtársammal egy jó étteremben, egy nagyszerű vacsora során ittunk néhány Rioját. Fantasztikusak voltak! Ekkor kezdtem el érdeklődni a száraz borok iránt.

 Whiskyvel tehát nem lettél beoltva?

Akkoriban, Skóciában ittam whiskyt is. De nem szeretem. Persze, hivatásos kóstolóként meg tudom ítélni a minőségét, úgy érzem, ki tudom választani egy sorból a legjobbat, de inni sosem iszom whiskyt vagy egyáltalán égetett szeszt. Elég jó konyakkóstoló vagyok, emlékszem, Cognacban egyszer lepárlókat látogattunk, és vittünk magunkkal innen is, onnan is. Elég volt megszagolni, hogy az ember megmondja az eredetét, a korát. De inni nem iszom konyakot. A sört szeretem, a bort imádom. Csodálatos dolog, bármelyik égetett szeszes italnál csodálatosabb. A whisky, a konyak, a sör számomra üres papír, míg a bor olyan, mint egy nagyszerű könyv.

Mint borszakértő, Master of Wine, a működésed központja Kalifornia?

Az volt, amíg össze nem házasodtunk Hajnival (Prácser Hajnalka, a tokaji Erzsébet Pince vezetője – a szerk.), és Magyarországra nem költöztem. De minden évben igyekszem néhány hetet itt tölteni, hogy lépést tartsak a kaliforniai borokkal.

Térjünk vissza egy percre Skóciába: ha nem a whisky, akkor mi vitt oda?

Az angol irodalom, az volt a fő szakom. Néhány barátom Oxfordba meg ilyen helyekre került, én egy ösztöndíjprogram keretében Skóciában kötöttem ki. Sokat tanultam, nemcsak az irodalomról, hanem az írásról is, mert sok esszét írattak velünk.

Ezek szerint előbb volt a költészet, és utána jött a bor?

Tizenhat-tizenhét éves koromban kezdtem verset írni. Bizonyára nem egyedülálló jelenség, hogy ezek szerelmes versek voltak. Egyszerű dolgok. Az MA fokozatot a San Francisco State Universityn kreatív írásból szereztem, költészetet tanultam. Nagyon erős volt a tanszék, olyan költők tanítottak ott, mint például Philip Levine, aki később az USA koszorús költője címet is elnyerte vagy Stan Rice. Az egyetem mellett egy jó étteremben pincérkedtem. A felszolgálás, a kóstolás, a munka utáni iszogatás során sokat tanultam a borokról. Többnyire francia borokat tartottunk, helyiből jóval kevesebbet: Kalifornia megítélése akkoriban nem volt túl jó. Az egyik vendég viszont nagyon lelkes volt, el is látogattam egy szomszédos borászatba. Ekkor kezdtem el pincéket látogatni, akkor jártam be a ma oly híres Napa-völgyi borászatokat, amikor még csak kezdték az egészet. Ez aztán afféle kisebb szenvedély, hobbi lett.

Az igazi, nagy szenvedély pedig akkor köszöntött be, amikor egy barátom megajándékozott egy palack döbbenetes bordeaux-ival. Vacsora után nyitottam ki, a barátnőmmel, utána volt még egy esti órám az egyetemen, héttől kilencig. A bor hihetetlenül, példátlanul jó volt, szinte egy negyedik dimenziót tett érzékelhetővé.  Sosem éreztem még hozzá hasonló illatokat. Műalkotás volt. Fantasztikus érzelmek és tiszta művészet. Megszólított, ahogy addig egyetlen bor sem. Addig is ízlett már bor, de ez azt mondta: történelem vagyok, művészet vagyok. Egyetlen óráról sem hiányoztam soha, még betegen sem, de az aznap estit akkor kihagytam. Csak szagolgattam és kóstolgattam a bort. Óriási változást hozott: azt akartam, hogy ezután a borról szóljon az életem.

Az irodalomban értek ilyen hatások?

Hát persze. Tízéves korom óta olvasok. A Gyűrűk Ura, Dickens, a költők Shakespeare-től és Blake-től kezdve Emily Dickinsonon át Billy Collinsig. Eugenio Montalétól Az angolnát minél többször olvasom, csak annál mohóbb leszek. Én is írok, van vagy nyolcezer vers a tarsolyomban. Ez elég sok. Ezer és ezer óra munka: az életemből mindent egybevetve öt vagy tíz év főállású költőséggel telt. Azt a költészetet szeretem, amelyik megszólít. Lehet akármilyen híres egy költő, ha unalmas, nekem nem ad semmit. Jorie Graham például elég híres, a Harvardon tanít, de puszta intellektus, nekem hiányoznak a verseiből az érzelmek, nem érzem mögöttük az embert, csak a trükköket látom. Éjjel, olvasás után lekapcsolom a villanyt, és ott maradok a sötétben az érzéssel, hogy csak az időmet vesztegettem.

Szeretem, ha a vers ad valamit az olvasónak, gazdagítja az életét, újra és újra átélhetővé teszi vele azt a tényt, hogy itt él, a világegyetemben. A jó vers, a jó irodalom és a bor hasonlít abban, hogy minden alakommal képes újat mondai: megmozgatja az ember képzeletét, felnyitja a szemét. Ezért megunhatatlanok a jó versek és a jó borok. Igaz, a magam részéről nem keverem őket: a bor a hivatásom, a vers a belső hangom, a láthatatlan részem. Hívjuk léleknek.

Egyetértesz azzal a barátommal, aki szerint költői célokra a vörösbor az ideális ital?

Mindenesetre a kedvencem. A feleségemmel otthon, vacsorához több vöröset iszunk, mint fehéret. Egy kicsit más a hatásmechanizmusuk. A vörösborból a tannin, a magasabb szárazanyag-tartalom miatt valamivel talán lassabban szívódik fel az alkohol. Ha van az ember gyomrában étel, az alkohol hatása lassabb, és azt is mondhatjuk, hogy a vörösborban a szőlő apró lebegő részei, színanyagai révén eleve van valami ételszerű. A tölgyfahordó is lassíthatja a felszívódást. Tartósabb az ihlet.

Azt mondják, borkóstolásra a legjobb a délelőtt. A versírással ez hogy van?

Amikor Tokajba költöztem, és megszületett a két gyermekünk, az életem megváltozott. A Hajnival való megismerkedésünk előtti tíz évben az esetek kilencven százalékában reggel írtam. Nagy kihagyás után 2001-ben kezdtem újra írni. Fiatalon többet írtam, a hetvenes évek közepén meg is jelentek verseim Santa Cruzban, egy elég ismert folyóiratban, de utána a bor mellett már nem volt időm az irodalomra. Meg kellett élnem. De nem is láttam magam elég jónak, nem volt túl sok mondanivalóm, azt éreztem, hogy miről is beszélek, hiszen még olyan keveset éltem. Aztán 2001-ig összesen négy-öt verset írtam évente.

És mi hozta vissza a verseket?

Egy esemény, ami mindent felforgatott. Két évvel korábban az akkori feleségemmel és a két fiunkkal autóbalesetet szenvedtünk, majdnem halálos balesetet. Hét hétig voltam kórházban, szanaszét törött csontokkal, a felségem hat hónapig, a srácok szerencsére csak néhány napot. Lassú volt a felépülés. Aztán elkezdtem olvasni, és szinte pontosan húsz évvel ezelőtt, október tizenhatodikán, egy öt-hat soros verssel, amit azóta is nagyon szeretek, újrakezdtem az írást. Úgy éreztem, legfőbb ideje: a házasságom szétesett, és én közben nem lettem fiatalabb. A boros karrierem nem elégített ki, nem adott eleget. Akkor kezdtem írni. Évente legalább háromszáz olyan nap van, hogy írok, de sokszor háromszázötven.

És elküldöd lapoknak?

Nem.

Hogyhogy?

Van vagy kétszáz elutasító levelem.

Nyolcezer versre számítva az nem is olyan rossz arány.

Mindenesetre abbahagytam. Túl sok reggel veszne kárba, inkább írok verset, mint leveleket. Most a javításokkal foglalkozom. Az utóbbi időben előszedem a régebbi verseket, és azokon is dolgozom. Még sok munkám van, de nagyon élvezem a szerkesztést.

A teljes interjú itt olvasható.

Nyitókép: bor.mandiner.hu. Fotók: ronnwiegand.com