Kodály művészete még ma is megosztja nemcsak a zenebarátok, de a zenetudósok körét is. Miközben szinte mindenki elismeri népdalkutatási és pedagógiai tevékenységét, zeneszerzői munkásságát eltérően értékelik. És persze előszeretettel állítják szembe Bartókkal, ilyenkor Kodály többnyire a provinciálisabb komponista szerepébe kényszerül. Így volt ez már életükben is, amikor - főleg politikai okokból - megpróbálták kijátszani őket egymás ellen, és Lukács György még a hetvenes évek elején is elsősorban ideológiai alapon exponálta művészetük különbségét. "Bartók lényege nem az, hogy magyar paraszt vagy román paraszt vagy nem tudom, micsoda, hanem hogy paraszt. Az a szarvas, aki nem akar visszamenni az emberek közé. Itt szerintem óriási különbség van Bartók és Kodály között. Kodály parasztjai olyan parasztok, akik szépen táncolnak, és képviselnek mindenféle ősrégi és tradicionális muzikalitást, anélkül hogy egy szavuk is volna a régi Magyarország ellen." Tetszetős, ám felületes beállítás. Kodály kétségkívül nem volt forradalmár, művészetében kibékítésre, a különféle kultúrák harmóniájára törekedett. Otthon keresett, és ezt a belső menedéket meg is találta. Belső biztonságot legkivált a népzenétől kapott. És mint Szabolcsi Bence írja: "ebből ered a Kodály-zene két legmélyebb erőtartaléka: az emlékezet és az otthon biztonsága". Ám az otthon védelme nevében Kodály néha éppoly szenvedélyes, mint Bartók a maga természetimádattal egybekötött lázadásában, és ilyenkor nagyon is súlyos szavakkal szól a régi Magyarország ellen. És van még egy hatalmas tartaléka művészetének: mély vallásossága. Kodály magánemberként katolikus volt, de műveiben soha nem kötődött tételes vallásokhoz, a protestáns korál, a katolikus miseforma, vagy netán a lutheránus prédikáció köreiben egyaránt otthonosan mozgott.
A hangverseny elsősorban a hívő Kodályt állította a középpontba. A gyerekkar által megkapóan előadott Nagyszalontai köszöntő ("Serkenj fel, kegyes nép!") után a katolikus miseszövegre írt Missa brevis következett. A világháború alatt keletkezett és 1945-ben, az Operaház ruhatárában bemutatott mű előadása nem sikerült makulátlanra, a Strausz Kálmán vezette Rádiókórus valahogy nehezen találta meg a hangját (a szó szoros értelmében is, hiszen pontatlanul és olykor meglehetősen hamisan daloltak, miközben az orgonista, Deák László sem állt a helyzet magaslatán); a szólisták közül csak Wiedemann Bernadett nőtt fel a mű mélységes szomorúságához: előadásában a Gloria tételben a "Qui tollis..." részlete szívbemarkolóan szólt. És talán ez, a szívbemarkoló melankólia a lényege ennek a rövid misének, noha éppen ezt nem találta el az interpretáció, bár az Agnus Dei már közel járt a művészi igazsághoz.
Mindezek után csodák következtek. A Gyerekkórus káprázatos előadásában a 150. genfi zsoltár, aztán 5 Tantum ergo, végül pedig a csodálatos Pünkösdölő hangzott fel. Utóbbi, Thész Gabriella dirigálásával az este legszebb pillanatait adta, nincs olyan bájos, kedves pillanata, elborulása, vidám hangja ennek a partitúrának, amely ne szólalt volna meg előadásukban. Mindehhez tökéletesen érthető szövegmondás társult. Még két kórus jött a szünetig, jelentős mű mindkettő. A Weöres Sándor versére írt Öregek előadásával a Rádiókórus kórusa ihletett teljesítményt nyújtott, és még ennél is feljebb léptek a Jézus és a kufárok eléneklésével. Hatalmas dráma bontakozott ki, Jézus "forradalmár" alakja gigászként magasodott elő ebben a minden szempontból magasrendű, makulátlan interpretációban.
Ezután következett Kodály életének talán fő műve, a Psalmus Hungaricus, a veszélyeztetett otthon visszaperlése. A karmester, Fischer Ádám jól érzékelhetően sűrített operának fogta fel az alig húszperces drámai jelenetet, ám szenvedélyében nem talált igazi partnereket, a zenekar kissé álmosan muzsikált és a szólót éneklő Fekete Attila is híján volt az elhitető erőnek, hangnak. Részletszépségektől (az utolsó szóló előtti hárfás zenekari bevezetés, a zárókórus egyetlen nagybőgővel kísért megrendítő suttogása) eltekintve az interpretáció nem érte el a robbanásához szükséges hőfokot. Egészében mégis szép hangverseny volt, mely remélhetőleg csak az első állomása Kodály felfedezésének.
(Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 3.)
