Az idén hetvenéves Csemiczky Miklós zeneszerzővel egyebek mellett a Négyekről, a disszonancia jelentőségéről és a partitúraolvasásról is beszélgettünk.

Csemiczky Miklós a Négy zenekari etűd című művének ősbemutatóján a Zeneakadémián. Fotó: Posztós János / Danubia Zenekar
Csemiczky Miklós a Négy zenekari etűd című művének ősbemutatóján a Zeneakadémián. Fotó: Posztós János / Danubia Zenekar

Mi vonzotta annak idején a zeneszerzésben? Mikortól volt biztos, hogy ezen a pályán indul el?

Nagyon későn kezdtem el zeneszerzéssel, egyáltalán zenével foglalkozni. Családi indíttatás nem volt, úgyhogy csak 15 éves koromban kezdtem el zongorát tanulni, ami elég kései kezdés – meg is van az „eredménye”, mert nem vagyok jó zongorista. A könnyűzene felől indultam, mert a bérházban, ahol laktunk, rengeteg korombeli gyerek volt, és a ’60-as évekre jellemző módon alakítottunk egy négytagú, szokásos felállású zenekart (három gitár, dob). Elsősorban a korabeli angol, amerikai számokat játszottuk; a magyarok közül leginkább az Illés-dalokat. Iskolai rendezvényekre, vállalati bulikra hívtak minket. Én voltam a dobos. A „könnyűzenélés” körülbelül másfél évig tartott, aztán az érdeklődésem egyszer csak érdekes módon átlendült a klasszikus zene és tulajdonképpen rögtön a zeneszerzés felé.

Milyen szándékkal alapították a Négyek csoportját, és ez a társulás milyen viszonyban állt a Fiatal Zeneszerzők Csoportjával?

A különböző életrajzokban, amik rólunk-rólam keringenek, az jelent meg, hogy mi  négyen  (Orbán György, Vajda János, Selmeczi György és Csemiczky Miklós, azaz: a Négyek) alapítottuk volna a Fiatal Zeneszerzők Csoportját, a FőZőCső-t. Ez az állítás téves. A FőZőCső 1975-ben alakult a Magyar Zeneművészek Szövetsége akkori főtitkárának, Sárai Tibornak a kezdeményezésére, a Szövetség  égisze és  ellenőrzése alatt. Tagjai lehettek a negyed- és ötödéves zeneszerző szakos hallgatók és a 32 évnél fiatalabb, már diplomázott zeneszerzők. A cél kettős volt: a Szövetség ellenőrizni akarta a fiatal szerzők működését, egyben lehetőséget biztosított számukra a koncerteken való bemutatkozásra. A Csoportnak szinte mindnyájan tagjai voltunk. Első vezetője Vajda János volt, őt követték sorban: Orbán György, Márta István, Sugár Miklós, Szigeti István, Olsvay Endre. A Négyeknek nevezett csoportosulás – ez Varga Bálint András elnevezése a Muzsika című folyóiratban megjelent riportjában – a ’80-as évek elején spontán módon alakult baráti társulás. A társulás „jogalapja” az, hogy mi azonos művészeti-esztétikai elveket vallunk. Hasonló módon próbálunk zenét írni, jóllehet mind a négyünknek teljesen más a stílusa.

Az önök szakmai és baráti kapcsolata a mai napig működik.

Ha az ember már felnőttkorban köt barátságot – amik ritkábbak –, akkor nagyjából tudni lehet, hogy az nem egy-két évre szól. A csillagok állása is kedvezett. Valóban azóta is szoros barátságban vagyunk, és nincs köztünk semmiféle rivalizálás. Nagyon örülünk egymás sikereinek, meghallgatjuk és keményen megkritizáljuk egymás műveit.

Hogyan dolgoznak, készülnek együtt? Tavaly közös dalestjük volt, idén is várható hasonló?

Nagyon sokszor volt, és reméljük, lesz is még közös koncertünk. Nem kifejezetten egy projektre szoktunk készülni, hanem összeválogatjuk a darabokat. Legutóbb a feleségemmel, Ritával kitaláltuk, hogy legyenek Négyek-estek a Nádor Teremben. Hármat már sikerült is szervezni: az első zongoraest, a második vonósnégyes-, a harmadik dalest volt, vagyis jellemzően egy-egy műfajra fókuszálva válogatunk négyünk darabjaiból. A munkakapcsolatunk úgy értendő, hogy sokszor megmutatjuk egymásnak a készülő darabjainkat, ez tulajdonképpen műhelymunka. Véleményezzünk egymás műveit, és a másik vagy elfogadja a kritikát, vagy nem. Hála istennek remek lehetőség van erre, mert Kisorosziban jó néhány évvel ezelőtt parasztházat vettünk, ahol sokszor és sokat vagyunk együtt. Sőt az Orbán család ott is él.

Van-e kedvenc hangszere, hangszercsoportja, amelyre kiemelt figyelmet szán a műveiben?

Még a zeneszerzéssel való foglalkozásom kezdetén beleszerettem a csellóba, később pedig több cselló szólódarabot is írtam, bár sajnos sose tanultam meg vonós hangszeren játszani. De mindegyik hangszernek megvan a maga jellegzetes hangja és szerepe. Egy laikus nyugodtan megteheti, hogy azt mondja, nem kedveli valamelyik hangszert, míg ez egy zeneszerző esetében nem szerencsés. Fontos feladat megtalálni a megfelelő karaktert, és a hangszer lelkének megfelelően írni meg a szólamát, ez már a hangszerelés része.

2022-ben írt, Négy etűd szimfonikus zenekarra című művét Hontvári Gábor vezényletével január végén mutatta be a Danubia Zenekar a Zeneakadémián. Hogyan jött a felkérés?

Egyszer a városban járva a Déli pályaudvar környékén összefutottam Hámori Mátéval, akit négy évig tanítottam a Konziban. Nagyon megörültünk egymásnak, kérdezősködtünk, hogy kivel mi van, és megkérdezte, min dolgozom. Amikor mondtam, hogy van egy kész zenekari darabom, arra kért, hogy küldjem el neki, és szerencsére érdekelte.

Milyen volt a közös munka a zenekarral, a karmesterrel?

Mindenféle hízelgés nélkül mondom, hogy kivételesen remek. Elég sok különböző együttessel – kamarazenekarral, szólistákkal, nagyzenekarral, karmesterrel – voltam már munkakapcsolatban, van benne gyakorlatom, hogy milyen ez. Van egy mondás, hogy a jó szerző a halott szerző, mert ő már nem tud beledumálni a dolgokba. Az előadóművész, az együttes szuverén. Meg kell találniuk azt a módot, ahogy a darabhoz kapcsolódni tudnak. Ezért lehet annyiféle érvényes előadást hallani, amikor ez a találkozás szerencsés – hogy a zeneszerző hogyan gondolta, az a maga dolga. A kotta igazából holt anyag, ilyen értelemben akár ott se legyen a próbán a zeneszerző – de az ember persze nem tudja megállni, hogy ne legyen ott és ne szóljon bele. Nota bene, manapság az a sajnálatos gyakorlat, hogy nem mindig hívják el az embert a próbára, és ebből adódhatnak bizonyos bonyodalmak. Az az előadóművész és az az együttes, aki-amely ad magára, felajánlja a szerzőnek, hogy legyen jelen a próbákon, és szóljon bele a műve előadásába, ha úgy érzi, bele kell szólnia.

Én nagy örömmel tettem ezt, és nagyon-nagyon jó tapasztalataim voltak. Hontvári Gábor személyében fantasztikus fiatal karmestert ismerhettem meg, aki azon túl, hogy szakmailag remekül felkészült, ragyogó, impulzív előadó, rendkívül jól tud kommunikálni a zenekarral. Egy bizonyos gyakorlat után olyan nagy-nagy meglepetések már nem érik az embert, amikor először hallja az új darabját. De olyan előfordul, hogy ezt-azt kozmetikázni kell: elsősorban a dinamikák beállításában, a különböző arányok kikeverésében, mert más egy próba- és más egy koncertterem akusztikája. E téren nagyon sokat köszönhetek Gábornak, mert a próba folyamán többször is ő segített a helyes arányok beállításában, és nem egyszer fölülírtuk az általam javasolt dinamikákat.

Milyen volt a darab fogadtatása? A Négyek közül hallotta-e valaki?

Vajda János és Selmeczi György ott voltak, és nagyon jó fogadtatása volt. Azt hiszem, igazán elégedett lehetek. Mindenkinek tetszett, dicsérték a művet és az egész koncertet – Ravel Bolerója és egy Brahms-szimfónia hangzott még el.

Amikor az ember meghallja a kortárs zene kifejezést, nem ilyesmire asszociál: ez a darab dallamos, remek tempójú, néhol filmzenés, könnyűzenei lüktetésű, újszerű, mégis könnyen befogadható – nekem legalább is ez volt az élményem.

A különböző művészeti ágak közül szerintem ma az irodalom áll a legjobban. Rendkívül nagy számban jelennek meg kortárs írók regényei, novellái, versei, és aki olvas, az ezeket is olvassa. A képzőművészetek terén is megvan ez a tendencia: rengeteg képzőművész van, állandóan rendeznek kiállításokat, és a közönség elmegy őket megnézni. A kortárs zene a sor végén kullog, mert a közönséggel való kapcsolatában valahol elakadt. Nem a közönség hibájáról van szó, ez sajnos a zeneszerzőkön múlik.

Az avantgárd törekvések nagyjából a második világháború vége után kezdtek erőre kapni és teret nyerni, támogatottságot kapni. A kortárs zenét elsősorban az avantgárd felé való nyitás határozta meg, és ennek hosszú évtizedekre meghatározó jelentősége volt. A darabok többségét a zenehallgató közönség nem nagyon tudta hova tenni. Hogy miért, annak számos oka lehet, ezek közül az egyik minden bizonnyal a disszonancia jelenségének a kérdése: anélkül nyilvánvalóan semmilyen művészet nem él meg, a feszültség és az utána következő oldás két mozzanata igen meghatározó a művészetekben. Az avantgárd, ha úgy tetszik, emancipálta a disszonanciát, de ez őrületes hiba volt, mert ezáltal ki is iktatta a rendszerből. Hogy a hosszú avantgárd folyamatnak mikor kezdett vége lenni, megint csak nehéz meghatározni, de nagyjából a ’80-as évek elejére lehet tenni a dolgot. Ekkortájt sok minden megváltozott, sok szerző hátat fordított az avantgárd törekvéseknek, hogy régi-új utakat keresve próbáljon meg a közönséghez közelebb álló zenedarabokat komponálni. Tehát ez a váltás törvényszerűen következett be, és ez még akkor is így van, ha az avantgárd a mai napig létező irányzat. Tiszteletre méltó, de a mi véleményünk szerint eleve kudarcos vállalkozás.

Több tárgyat is oktatott tanári pályafutása során. Egy laikus számára hogyan tudná elmondani, hogy például a partitúraolvasás-órákon mit tanulnak a diákok?

33 évig tanítottam konziban, középfokon és egyetemen is. A partitúraolvasás nagyon fontos diszciplína a zeneszerzők és a karmesterek számára. Az órán zongorakivonatot kell rögtönözni az adott darabból. Ehhez elég magas szinten kell tudni zongorázni, és egy olyasfajta szemléletmódra is szükség van, ami lehetővé teszi azt, hogy egy sok sorból álló partitúrát is egy pillantással átlásson az ember, és különbséget tudjon tenni a fontos és a kevésbé fontos mozzanatok között. Nagyon különleges és fontos terület ez, mert például egy karmester a belső hallás mellett a zongorán való megszólaltatás által kaphat képet a darabról.

Olyan tanárai voltak, mint Kocsár Miklós, Sugár Rezső vagy Petrovics Emil. Mennyire volt más akkoriban a zeneszerzők oktatása és a fiatal zeneszerzők pályája?

Azt hiszem, nagyon más volt. 1977-től ’82-ig jártam a Zeneakadémiára, előtte Kocsár Miklóshoz a Bartók Konziba 1973–77 között. Kocsár és Petrovics Farkas Ferenc tanítványai voltak, Sugár pedig Kodályé. Ők pedig egy század elején elindult, régi iskola utolsó képviselői. Mára a zeneakadémiai zeneszerzés szaknak két újabb ágazata honosodott meg. Az egyik az alkalmazott zeneszerzés szak, a másik pedig a média. Az egyes szakok között csak bizonyos fokig lehetséges átjárás. Ez kissé amortizálta azt a klasszikus zeneszerzés-oktatási metódust, ami a mi főiskolai éveinkben jellemző volt. A filmzeneszerzés például ma már szinte külön szakma. A filmzeneszerzők a piacra dolgoznak, az annak megfelelő követelményeknek próbálnak meg eleget tenni. Többnyire impozáns technikai háttérrel rendelkeznek (stúdió, zeneszerkesztő szoftverek). Általánosságban és némi malíciával elmondható, hogy itt most már bárki lehet zeneszerző; nagyon csúnyán hangzik, de elég megalapozott. Hiszen ha egy fiatalnak van valamennyi zenei érzéke, irányultsága és egy jó számítógépe meg programja, akkor valóban tud különböző zenéket szerkeszteni.

Korábban is kevés volt a zeneszerzést tanulók száma: évfolyamonként két, három, négy fő. Tanítás szempontjából a három fő az ideális. Öt-hat már sok, mert akkor nincs idő, hogy mindenkinek az órára elhozott minden darabjával foglalkozzunk. Egy szem növendékem is volt olykor, de a zeneszerzés-oktatás mindig is csoportos műfajnak számított. Mindig sajnáltam azokat, akik egyedül, a társak inspirációja nélkül voltak kénytelenek ezt végigcsinálni. Nagyon fontos, hogy mit szól a másik, és a versenyhelyzet is egészséges.

Hogyan néz ki egy zeneszerző mindennapja? Hogyan alkot?

Tudok olyanok kollégákról, akik lakást bérelnek a munkájuk céljára, és reggelenként oda mennek otthonról, mint egy irodába. A szerencsétlen Covid-időszak kitermelte a home office-t, de persze már előtte is sokan dolgoztak otthon. Szerintem elég nehéz ügy, ha az otthonom a munkahelyem. Otthon az ember rákényszerül, hogy maga alakítsa ki a munkarendjét, és számolnia kell azzal, hogy ez a speciális helyzet milyen sok csábítást rejt magában. Én nem alakítottam ki szigorú rendet. Valamikor délelőtt ülök le a zongorához, és nagyjából kora délutánig dolgozom, de sokszor kora estig is. Régebben éjszaka is csináltam, de most már nem megy. Bartók dolgozószobájának állítólag kipárnázott ajtaja volt, hogy lehetőleg mindent zajt kiszűrjön.

Úgy képzelem, hogy ehhez a szakmához nagyon jó memória kell. Szokott dallamokat lejegyezni?

Sok mindenhez előnyös lenne a jó memória, erre a zenében is káprázatos példák vannak. Mozart juthat először az ember eszébe, aki egészen elképesztő memóriával rendelkezett. A nővérének szóló levelében olvasható a mondat, hogy „írom neked ezt a levelet, és közben kigondoltam egy fúgát” – az ember el nem tudja képzelni, ez hogyan lehetséges. Az, hogy egy muzsikus több szólódarabot eljátszik egy este fejből, egészen elképesztő teljesítmény. Nyilván a zeneszerző számára is nagy segítség, ha olyan memóriával rendelkezik, ami elég nagy teljesítményekre teszi képessé. Sajnos az én esetemben nem így van: közepesen jó, közepesen rossz memóriám van. Korábban volt, hogy nagyon sokáig emlékeztem ötletekre, de már a kezdetektől fogva mindent leírok papírfecnire, ötvonalas füzetbe, vagy bármire egyébként, például buszjegyre. Mert bármiből lehet még bármi. Ha nem is tonnaszám, de már mérhető, hogy mennyi ilyen papír halmozódott fel – aminek nagy része nyilván nem használható. Azt hiszem, Karinthy „dögkútnak” nevezte az ilyesféle ötlettárat.

Min dolgozik mostanában?

Egy fuvola-oboa kettősversenyen. Két kiváló hangszeres művész, Bálint János és Hadady László részére készül, akik már el is vállalták a bemutatását.

Fotók: Bacskó Levente