A Bosch mellett a Szépművészeti Múzeum másik nagy durranása a Matisse-kiállítás, amelyre több mint 100 művet hoztak a Centre Pompidou gyűjteményéből. A rendezés nem vállal nagyot, kronologikusan végigjárja az életművet annak minden meghatározó szakaszán, a fauve periódustól egészen a késői gouache papírkivágatokig.

Azonban egészen nagyszerű munkákat hoz példaként, ezért ez a tárlat is kihagyhatatlan.

Nagyon jó ebben a kiállításban, hogy érzékletes módon láttatja, Matisse micsoda könnyedséggel és fesztelenséggel komponált. És hogy mennyire pontosan értette a színek erejét. A játékosság éppúgy ott van a legkorábbi munkákban, mint a guache papírkivágatokban. Ragyogó színekben úszó, a fényekkel mesterien játszó, valamint a tér és a sík, az enteriőr és az alak, a szín és a vonal kapcsolatát analizáló művek a Matisse-életművet a maga teljességében értelmezik a látogató számára.

Két egészen elragadó tájképpel nyit a tárlat, a Belle-Ile és a Pont-Saint Michel festményekkel.

A befejezetlenség látszatát keltő művek érzéki látványt nyújtanak. Az olykor pasztózusan, máskor oldottan felvitt színfoltok izgalmasan nyüzsgővé teszik a kompozíciót, míg az üresen hagyott képmezők ellenpontozzák a harsány koloritot. 

Megfogalmazásában hasonlóan könnyed az a korai önarckép, amelyen Matisse már festőként definiálja magát. Azonban a megrettent tekintet, a komponálás vadsága, a sötét tónusok és a lendületesen felvitt vibráló ecsetfoltok mégis érzékeltetik azt a bizonytalanságot és kételyt, ami ebben az időszakban jellemezte a művészt.

A következő néhány festmény azonban már egy olyan embert láttat, aki megtalálta az útját. Aki már el meri hinni, hogy a képzőművészet az a hely, ahol otthonra lelhet.

Ebből az időszakból kiemelkedik az Algíri nő, amely érzékiségével és dekorativitásával vonzza a tekintetet. Ebben az időben Matisse-ra erősen hatott az afrikai művészet, annak egyszerű szimbólumai, harsánysága és erős körvonalazottsága. Ezek az impressziók mind tetten érhetők ezen a festményen is. A vastag fekete vonalakkal megfogalmazott női alak szinte beleolvad a háttér mintájába, és maga is ornamenssé válik. Az áttetsző, kissé elcsúszott tunika pedig ezt a színekkel túlcsordult jelenetet erotikus ködbe burkolja. 

Ennek az első blokknak a legnagyobb műve a Fényűzés I., amelynek a lazasága egészen elképesztő.

Az elnagyoltan felvitt alakok szinte dekoratív alakzatokká egyszerűsödnek, a ragyogó színekkel megfestett tájban céltalanul, funkciójukat vesztve állnak. Testük pasztelles rózsaszínekkel és kékekkel van megfestve, ami az egész kompozíciónak ad egyfajta líraiságot. 

Ezután következik néhány olyan mű, amelynek világára rányomja a bélyegét az I. világháború. Ezek a kiállítás legkomorabb képei, sötét árnyalatok, geometrizáló formák jellemzik őket.

Ugyanakkor e festményeken fellelhető, hogy Matisse-t nemcsak a színek egymáshoz való viszonya izgatta, hanem az is, hogy a vászon síkfelületén hogyan tud térbelinek ható képet komponálni. Az itt látható három festmény a kint-bent minőségeit hozza játékba. A belső enteriőrökben alakokat látunk, egyszer-kétszer maga a festő is feltűnik. A bábuszerű figurák mozdulatlannak hatnak, síkszerű, geometriai alakzatnak tűnnek, térbeliségüket csak a környezet árnyalt megfogalmazása adja.

Ebből az időszakból azonban a legvonzóbb Matisse lányáról készült festménye, ami szinte már olyan, mint egy braque-i kubista mű. A rózsaszín, fehér sávok, a vastag fekete vonalak szinte teljesen absztrahálják a látványt.

Erős része a kiállításnak az a blokk, ami Matisse szobraival foglalkozik. Képes láttatni, ahogy az alkotó egy-egy témát hogyan bont ki és vesz elő újra és újra.

Ezeket nem sorozatként kezeli, hanem a tökéletes formához való eljutás különböző állomásaiként. A realista ábrázolástól így jut el a totális egyszerűsítésig. A tárlaton a Hát reliefjei, valamint Jeanette-ről és Henriette-ről készített fejszobrai láthatók. Ezek igazán zsigeri módon fejezik ki azt is, ahogy Matisse a festészet és a szobrászat kapcsolatáról gondolkodott.

A nizzai korszak festményei a fény tisztaságát és annak ezüstös gazdagságát is felmutatják. Matisse-t azonban ebben az időben sokkal erősebben foglalkoztatja az alak és a tér viszonya, a térbeliség és a síkbeliség kapcsolata.

A női alakok különféle kárpitok, paravánok, egzotikus tárgyak és egyéb dekoratív eszközök társaságában jelennek meg. Van ezeknek a kompozícióknak valamiféle bujasága, ugyanakkor a minták sokasága és ritmikussága a dekorativitás felé közelíti a műveket.

Egészen lenyűgöző az Ülő rózsaszínű akt, ami már a festő amerikai korszakát fémjelzi.

Matisse egy többlépcsős egyszerűstési folyamat során, visszakaparásokkal, átfestésekkel és törlésekkel jut el ehhez a végtelenül lecsupaszított, szublimáló, fantomszerűnek ható alakig, amelynek csodás rózsaszínjei hosszú percekig tartják fogva a szemet.

A vence-i enteriőrök már az USA-beli tapasztalat hatására születtek. Ezek a festmények sokkal inkább jelszerűek, a térérzetet a színek egymáshoz való viszonya adja.

Ezen a ponton jutunk el ahhoz az időszakhoz, amikor Matisse munkái egészen funkyvá válnak.

Az 1940-es évektől szinte kizárólag guache papírkivágatokat készített. A festett papírlapokból kivágott organikus és geometrikus formák kompozícióba illesztése az alkotás teljes szabadságáról, a kötöttségek alóli totális feloldódásról mesélnek. Ezek a munkák hitet adnak, hogy el lehet jutni addig a pontig, amikor már mindent szabad, és amikor a kívülről érkező elvárások már nem gátolják a kreativitást. Mint Matisse megfogalmazta: „A színes papírkivágásokkal boldogan megyek elébe annak, ami előttünk áll. Tudom, hogy majd csak jóval később ébred rá a világ, hogy amit ma csinálok, az a jövőről szól.”

Az Henri Matisse – A gondolatok színe kiállítás a Szépművészeti Múzeumban október 16-ig látogatható.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu