Hogyan befolyásolja a digitalizáció az elmúlásról alkotott képzeteinket?

Egy kurátor-művész „rapid randi” során találtatok egymásra. Hogyan alakult ki a párosotok?

Kádár Emese: A felhívásra jelentkezett művészek közül a zsűri által kiválasztott húsz és a felkért tíz kurátor 15–15 percben beszélgettek, ami alapján párok alakultak, hogy ezt követően együtt dolgozzanak ki egy, a művész által felvetett kiállítási koncepciót. A randi rövidsége miatt az első találkozás inkább a bemutatkozásról és a közös érdeklődés megtalálásáról szólt, a koncepcióval azután kezdtünk el mélyebben foglalkozni, miután eldőlt, hogy mi leszünk az egyik páros.

Sárai Vanda: Bár korábban még nem dolgoztunk együtt, ismertük egymás szakmai hátterét. Emese formálódó tervéhez mediálisan is könnyen tudtam kapcsolódni, mivel akkor épp egy kortárs szőnyegkiállításra készültem, Emese szőttesei emiatt is felkeltették az érdeklődésemet. Ugyanakkor tematikailag is parallel a praxisunk, hiszen míg én a doktori kutatásomban a digitális kultúra képzőművészetre gyakorolt hatásával foglalkozom, addig Emese munkái is értően reflektálnak arra a digitális állapotra, amiben élünk.

Hogyan dolgoztátok ki a kiállítás koncepcióját?

Sárai Vanda: Emese fejében már formálódott a koncepció, amikor találkoztunk, ezt kezdtük el közös beszélgetések során elmélyíteni. Sokat brainstormingoltunk, megosztottuk egymással a személyes tapasztalatainkat és ötleteinket, amelyekből végül megszületett a kiállítási terv.

Kádár Emese: Az elmúlt években a kortárs gyász tematikája foglalkoztatott, így a felhívásra hozott tervemben is ebből indultam ki, valamint két, már elkészült munkámból. A kiállítás koncepciója az elhunyt szeretteinkhez kapcsolható emlékeink elhalványulásával foglalkozik. Egyre több emléket őrzünk a digitális térben, amelyek az idő előrehaladtával kiszolgáltatottá válnak a technológiák vagy a közösségi média platformok elévülésének, esetleges meghibásodásának. Ilyenkor a képek, videók és üzenetek helyén egy figyelmeztető ikonnal vagy hibaüzenettel találkozunk, amelyek jelzik az adott emlék hozzáférhetetlenségét. A tervezett alkotásokban ezeket a szimbólumokat dolgoztam fel, és vegyítettem a hagyományos sírkövek formavilágával és a közösségi médián keresztül történő emlékezés motívumaival. Az objekteket szőttesként formálom meg, de nagy részük egyelőre csak digitális tervrajz formájában létezik.

Miért fontos, hogy szőttesként fogalmazd meg ezeket a képeket?

Kádár Emese: A social médiában megjelenő cuki, egyszerű érzelmeket kifejező emojik vizualitását is felhasználva terveztem meg a munkákat. Az eszközkészlet, ami a gyászt az online térben kommunikáló személy számára elérhető, nem képes az érzelmeknek azt a mélységét átadni, amely a hagyományos rituálékban még megjelent. A kézi szövés lassú és időigényes technika, ami a belefektetett idővel és energiával visszaadja a téma valós súlyát.

Az emojik könnyűsége nem épp abban segítene, hogy a gyász könnyebben kibeszélhetővé váljon?

Sárai Vanda: A doktori kutatásomban gyakran hivatkozom Byung-Chul Han simaság-elméletére. Röviden összefoglalva: a filozófus arról beszél, hogy a digitális kommunikációban ugyan látszólag az érzelmek széles spektruma fejezhető ki, a közösségi médiában valójában csak az „elsimított”, pozitív élmények számára van tér. Az Emese által is említett emojik  a mély és negatív érzelmeknek valójában kitépik a méregfogát, az érzelmi viharokról képtelenek beszélni. Emese munkái jól reflektálnak arra, hogy az emojik, bár design szerint sokféle érzelem megjelenítésére alkalmasak, mégsem tudjuk magunkat árnyaltan kifejezni velük: egy síró vagy dühös fej elküldése valójában nem árul el semmit a valós állapotunkról, inkább csak átmenetileg vezeti le a feszültséget, aztán scrollozunk is tovább.

Helyspecifikus kiállításban gondolkodtok, amelynek befogadása a bolyongáshoz hasonlít majd.

Sárai Vanda: Az egész teret betöltő installáció vizualitásában egy virtuális tér esztétikáját idézi meg, a virtualitás ezáltal formát öltve kilép a térbe, kissé azt az érzetet keltve, mintha egy metaverzumban bolyonganánk.

Kádár Emese: Az installáció módjával a szőttesek sírkő jellegét szeretném hangsúlyozni. Az egyes alkotásokat műfüves pálya köti össze, ami a sírkerteket idézi. Ezen az olykor elágazó, kanyarokkal tarkított útvonalon a sírkövek olyan emlékművek, amelyek a gyászfeldolgozási folyamat során megjelenő veszteségek különböző típusait szimbolizálják. Ugyanakkor lehet őket akadályokként is értelmezni, amivel folyamatosan szembetaláljuk magunkat, amikor megpróbálunk hozzáférni elhunyt szerettünk digitális adataihoz.

Sárai Vanda: A sírköveket én egyrészt útjelzőként, ugyanakkor akadályként is értelmezem: olyan elakadásokként, amelyek a veszteségélményekből táplálkoznak, és amelyek meghatározzák életünk további irányát is.

A szőttesek megjelenésükben is párhuzamba állíthatók a digitális jelekkel.

Kádár Emese: Korábban rendszeresen rajzoltam digitálisan, amit sokáig mellékvágánynak gondoltam. Amikor elkezdtem használni a szőttes technikáját, akkor rájöttem, hogy a pixel rajzaim digitális jellege felfedezhető az azok alapján készült textileken is. A szövés közben ugyanis a kép pixelessé redukálódik az egymást keresztező szálaknak köszönhetően. A szálak sűrűsége pedig meghatározza, hogy milyen „felbontása” lesz a megszőtt képnek.

Emese, a munkáid nemcsak a digitális nyelvet idézik meg, hiszen látványukban festői minőségeket is felmutatnak.

Kádár Emese: A Képzőn festő szakot végeztem, de igazán nem sikerült megszeretnem a festést, az installatív dolgokban nagyobb izgalmat találtam. Amikor erre rájöttem, akkor kezdtem el különféle anyagokkal kísérletezni. Így találtam rá a textilre, ami magában hordozza a képszerűséget, mégis közel áll a materialitáshoz. A szövés ráadásul olyan technika, amivel a térbeliséget is be lehet emelni, ezért alkalmas installációk létrehozásához, miközben a festészeti nyelvet is képes működtetni. Szövés közben egy adott színfolton belül több hasonló árnyalatú, különféle textúrájú fonalat használok fel, amitől a munkák színgazdaggá, festőivé válnak.

Hogyan zajlik majd a kiállítás összeállítása?

Sárai Vanda: A nonprofit szférában nagyon ritka, hogy ekkora büdzsével dolgozhatunk, ezért ez szuper lehetőség. Az első időszakban Emesére vár a heroikus munka, amely során elkészíti a már említett műveket, ezt követően tudunk elkezdeni a kiállítás megvalósításán dolgozni. Ekkor fog eldőlni, hogy a látványtervből mi és milyen formában lesz ténylegesen megvalósítható.

Kádár Emese: Ezt a kiállítási tervet mindenképp szerettem volna megvalósítani, szakmailag is, valamint személyes okokból is fontosnak tartottam. A pályázat nagyszerű lehetőséget teremtett arra, hogy ki lehessen dolgozni a koncepciót, és a díjnak köszönhetően a kiállítás esélyt kapjon arra, hogy úgy valósuljon meg, ahogy eredetileg elképzeltem.

Hogyan értelmezhető a szőnyeg mint képzőművészeti médium?

Sárai Vanda: A What the rug? című kiállításom épp ezt a témát feszegette, ahol tudatosan nem húztam meg a határt a képzőművészeti művek és designtárgyak között. Az elmúlt években – nem kis részben a járványnak és a közösségi médiának hála – a szőnyeg médiuma újra reneszánszát éli a  képzőművészeti színtéren. Azt, hogy mi képvisel képzőművészeti értéket is, leginkább az a koncepcionális háttér és alkotói attitűd határozza meg, amelyet bármilyen más alkotástól is elvárunk. A következő évek kardinálisak lesznek a tekintetben, hogy kiderüljön, mit kezd a művészeti intézményrendszer ezzel a sok esetben határterületnek tartott médiummal.

Nyitókép: Kádár Emese NOT_FOUND I. (2022) című alkotása. Fotó: Kicsiny Martha