Hogyan születik újjá egy ötszáz éves kiadvány?

A könyvrestaurátori műhely az OSZK mélyén található – hosszú folyosókon, kopottas liftekkel haladunk lefelé, míg egyszer csak oda nem érünk. Itt már szűkek, résszerűek az ablakok, megvilágítást inkább a lámpák, mint a délelőtti napfény ad, de Horváth Diána irodájából éppen a Dunára nyílik kilátás.

– Romantikusan hangzik, hogy az ember könyvrestaurátor, és van, amikor tényleg ilyen, amikor egy korvinával vagy ősnyomtatvánnyal foglalkozunk, de nemcsak restaurálunk, hanem megelőző- és tömegfeladatokat is ellátunk – kezdi Horváth Diána. Megőriznek, felméréseket végeznek, támogatják a feldolgozómunkát, raktározási feladatokat, tanácsokat adnak a tárolásra, képzik a kollégákat, hogy mire figyeljenek munkájuk során, melyek azok a szakmai fogások, amelyekkel még sok-sok generációnak megőrizhetik az állományt.

Ha egy restaurátor kézhez kapja az adott dokumentumot, felméri az állapotát, megtervezi a munkát, vizsgálatot kell végeznie: anyagvizsgálat, rostvizsgálat, meg kell néznie a papír, a bőr anyagát, egyszerűen mindent, ami egy ilyen tárgynál felmerülhet – meséli Horváth Diána. A könyv rengeteg anyagot vonultat fel. Mindenki a papírra asszociál, de a hordozó lehet pergamen is. A tintáknak, festékeknek is sok fajtájuk van, ezeket is ismerni kell, ahogy a kötésfajtákat és azok anyagát is: arany, selyem, bőr, pergamen. Sokrétű tudás szükséges hozzá. – Egy restaurátornak készítéstechnikai alapismeretei, kémiai és anyagismerete van. Minden az állapotfelméréssel kezdődik, ez határozza meg a restaurálási eszközöket, anyagokat, technikákat. Nem arról van szó, hogy megkapom a tárgyat és nekiesek a munkának, hosszas tervezés előzi meg. Fotódokumentáció is készül, minden munkafolyamatot rögzítünk – árulja el a könyvrestaurátor. Egy ilyen komplex szakma elsajátítása három évet vesz igénybe, azonban Horváth Diána kijavít: amikor ő tanult, a képzést megelőzte egy hároméves alapképzés, és még könyvkötő képzettséggel is kellett rendelkezni – ha összeadjuk, kijön a kilenc év. Nagyjából, mint az orvosi képzés esetében.

Az OSZK gyűjteménye összetett, nemcsak könyveket tárolnak, hanem a plakáttól a térképen át a térbeli tárgyakig sok mindent, azaz glóbuszok, kisnyomtatványok, társasjátékok, táncrendek, díszlettervek is megtalálhatók itt. A könyveket javarészt fémpolcokon tárolják a toronyraktárakban, ahol egyedi klíma működik, ami esetükben állandó és változatlan körülményeket jelent. Az egylapos, nagy méretű tárgyakat speciálisan, fiókos vagy ajtós szekrényekben tartják, de oda kell figyelniük, hogy a csatos és veretes könyvek ne kerüljenek egymás mellé, mert felsértik egymást. Ezeket külön speciális tárolóeszközökbe helyezik. Egy, a kereskedelemben csomagolástechnikára használt dobozkészítő gépet használnak, amivel egyedi méretekre készítenek tárolókat. Ezek a dobozok nemcsak a portól, de egy beázás vagy csőtörés esetén a víztől is óvják a bennük tárolt tárgyat.

Az OSZK legrégibb tárgya egy ókori papirusztöredék. Hagyatékból került a gyűjteménybe, be is van keretezve, nem lehet hozzáférni az anyaghoz, nem igényel restaurálást. Az ennél fiatalabb, ugyanakkor szintén régi könyveket, tárgyakat a toronyraktárban, páncélszekrényben tárolják.

Az utóbbi évek egyik leglátványosabb könyvrestaurálási munkája a Pray-kódex fakszimiléjének kiadása volt. Ugyanakkor Horváth Diána kijavít, hogy ez nem restaurálási, inkább digitalizálási munkát igényelt. Hozzáteszi azonban, hogy a kiadványok tartalmát kutatják irodalomtörténészek, filológusok, akadémikusok, viszont a könyv nemcsak információ, de hordozó is, amit kötéstörténeti kutatók, restaurátorok vizsgálnak. – Ennek az OSZK-ban meglévő rengeteg tudásnak az egyik megjelenési formája a Pray-kódex kötése. Eredetileg ugyanis a kódexnek nem maradt fenn kötése, és magyar területről egy könyvé sem – vagy átkötötték őket, vagy lapokban maradtak, mint a Pray-kódex. A kötéstörténeti kutatásaink alapján mi terveztünk egy kötést, ami akár a Pray-kódex kötése is lehetett volna, és ezt valósítottuk meg. Ugyanazokat az anyagokat és technikákat próbáltuk használni, mint amiket valóban használhattak több száz éve – mondja Horváth Diána. Azt is elárulja, hogy rengeteg anyaguk és adatuk van, és nem sok híja van annak, hogy egy kötéstörténeti adatbázist hozzanak létre, azok a lapok ugyanis rendelkezésre állnak – egyelőre azonban hiányzik az informatikai háttér, pedig ez egyedi kezdeményezés lenne Magyarországon.

A könyvrestaurálás kapcsán óhatatlanul is felmerül a hiba lehetősége, hiszen több száz éves kiadványokkal dolgoznak, ahol egy-egy rossz mozdulat is bajt okozhat. Horváth Diána az anyagok és a technikák ismeretét hangsúlyozza: fontos és jó kezdeményezés az OSZK-é, hogy a digitalizáló szakemberek a restaurálással foglalkozó kollégákkal együtt állapítják meg, hogyan lehetne az adott dokumentumot digitalizálni. Írásos adatlap is készül, és megállapítják például, hogy használhatnak-e üveglapot a leszorításra vagy sem. A kéziratok között gyakran találnak olyat, amin grafitceruzával készült bejegyzések vannak, esetleg az egész azzal íródott. Az ilyen dokumentumot nem lehet üveglappal leszorítani, mert a grafit struktúrája laza, és feltapadhat az üveglapra. Apróságoknak tűnő dolgokra kell odafigyelni: például mennyire lehet kinyitni egy könyvet. Ha szétfeszítik, megsérülhet a fűzés, nagyon sok szempontot kell figyelembe venni. A restaurálási folyamatok mindegyike reverzibilis, vagyis visszafordítható technikákat alkalmaznak, nem használnak olyan ragasztót, ami nem oldható vissza, és a lehető legkevesebb vegyszert és anyagot használják fel. – Az utóbbi évtizedek trendjeiből látszik, hogy nem a restaurálás, hanem a megelőzés a cél – foglalja össze Horváth Diána.

Az ember azt gondolná, hogy a legtöbb restaurálási folyamatot a több száz éves kódexek igénylik, azonban a szakember elárulja, hogy a legtöbb problémájuk nem ezekkel, hanem a papírgyártás megjelenésével készült papírokkal van: a facsiszolat-tartalmú papírokkal. Ezek konzerválása, savtalanítása elég nagy feladatot ró minden gyűjteményre. A facsiszolat-tartalmú papírban a cellulóz mellett olyan egyéb anyagok vannak, amelyek bomlása során savas anyag keletkezik, a cellulóz legnagyobb ellensége pedig éppen ez. Ezért van, hogy a régi újság nemcsak sárgul, hanem töredezni is kezd, végül pedig darabjaira hullik. A papír épp azt a tulajdonságát veszíti el, amitől könyvvé alakítható. – A savtalanítási módszerek folyamatosan változnak, egyszerűsödnek, erre különböző technológiák alakultak ki: savtalanítógépet használunk, ilyenből három van Magyarországon, de csak nem kötött anyagoknál használható. Léteznek olyan eljárások, amelyek kötetek savtalanítását szolgálják, és speciális gázokkal végzik tömegesen a savtalanítást, ezeket komoly rendszerekben használják az erre szakosodott vállalkozások, de ilyen Magyarországon nincs” – árulja el Horváth Diána.

De miből áll a könyvretusálás? Horváth Diána szerint az iparművészeti tárgyakat, így a könyveket sem a teljesség igényével retusálják. Egy grafikai vagy képzőművészeti alkotásnál fontos a látvány, de egy múzeumi tárgy esetében a konzerválás a legfőbb feladat. Mindenféle bomlási folyamatokat állítanak le, fizikai sérüléseket javítanak ki, amik további romlást okozhatnának. Az iniciálék festéseit konzerválják, hogy ne peregjen tovább. – Ami megmaradt, azt fixáljuk, de nem egészítjük ki a betűket és a festést. Ha egy lapból hiányzik egy darab, azt hasonló anyaggal pótoljuk, de az írással vagy grafikával nem tesszük ugyanezt. Minden beavatkozást igyekszünk úgy megejteni, hogy a hamisítás legkisebb jele se merülhessen fel. Tőlünk nyugatabbra régóta az a tendencia, hogy nem is színezik, hanem hófehéren hagyják a javítópapírt, a pótló bőrt sem festik. Mi szeretjük, ha összesimul a régi anyag a javítással – mondja Horváth Diána.

Ellenben a nemesmásolatoknál fontos, hogy hasonló anyagokat és technikát használjanak, hogy a végeredmény hasonló megjelenést adjon, mint az eredeti: a laikusok nem is látják a különbséget. Horváth Diána elmondja, hogy legutóbb a Himnusz, a Nemzeti dal és a Szózat nemesmásolatát készítették el, mert azok olyan felbecsülhetetlen értékű kincsek, amelyeket nem lehet egy állandó kiállításban kint tartani. A korvinakiállítás 2018-ban nyílt, és készült egy tizenöt perces dokumentumfilm is arról, hogyan írták, díszítették és aranyozták a korvinákat: – Egy kollégám korábban hobbiból ezzel foglalkozott, kapóra jött a tudása. Bemutattuk, hogyan készül egy korvinalap. Ez is egyfajta fakszimilének vagy nemesmásolatnak fogható fel.

A cikk folytatása a Magyar Kultúra magazin 2023/5. számában olvasható.

Fotók: Éberling András