- Nem mondható szokványosnak az, ahogyan táncosból koreográfussá vált. Ha jól tudom, már kisfiú korábban hamarabb talált ki lépéseket, mint hogy el tudta volna őket táncolni. Általában ez fordítva szokott előfordulni. Hogyan történt ez pontosan?
- Először a színházi világba csöppentem, és 11 éves lehettem, amikor az édesanyám beíratott táncolni. Eléggé esetlen, suta és kövér gyerek voltam, ezért úgy gondolta, a mozgás javít rajtam valamit. A baj az volt, hogy nemcsak untam a balett órákat, de merevnek és túlszabályozottnak is találtam a klasszikus táncot. Az újfajta önkifejezési mód viszont hatott rám, szóval szinte azonnal elkezdtem kitalálni mindenféle lépéseket, mert elég kreatív gyerek voltam. Egy évvel később már biztosan tudtam, hogy a koreográfia érdekel igazán. Emiatt egyre többször lógtam el a balett órákról, és helyette a szomszédos édességboltban töltöttem az időt. Egyszer óra helyett a suli előtt lebzseltem a többiekkel, és néhány saját lépésemet tanítottam be nekik, amikor az ablakból meglátott a balett tanárnő. Nem szidott le a lógás miatt, hanem behívott, hogy tanítsam meg a koreográfiát az egész osztálynak. Azt hiszem, az ő pozitív hozzáállása és fantasztikus pedagógiai érzéke miatt kerültem vissza a megfelelő kerékvágásba. A táncra mindig a felkészülés részeként gondoltam, még akkor is, amikor a Houstoni Balett társulatának voltam a tagja. A végső cél mindig is az volt, hogy egyszer koreográfus lehessek.
- Szerencsésnek mondhatja magát, hogy ennyire fantasztikus tanárral hozta össze a sors! Milyen gyakran fordul ez elő a táncosokkal?
- Sajnos nem elégszer. Elsősorban a klasszikus balett táncosoktól hallok szörnyű történeteket, akiknek igazi rabszolgahajcsár volt a tanáruk, és azokat az éveket úgy élték meg, mint egy kőkemény kiképzést. A saját munkáimban éppen ezért arra törekszem, hogy kihozzam a táncosaimból a művészt. Nem arra vágyom, hogy hibátlanul mutassák be a betanult technikákat, lépéseket és mint egy robot, azt csinálják, amit mondanak nekik. Azt szeretem, ha a kreatív ötleteikkel hozzátesznek a produkcióhoz, és szabadon szárnyalnak. Ez viszont nem könnyű feladat, mert a többségük nem ehhez szokott. Sok munkám van abban, hogy olyan táncosokkal dolgozhassak, amilyenekkel valóban szeretnék.
- A táncosai több interjúban említették, hogy egy-egy koreográfia közben sajátos nyelvezetet és sok metaforát használ, hogy átadja nekik az elképzeléseit. Ennek az az oka, hogy nehéz szóban elmondani gondolatokat, érzéseket, tánclépéseket? Vagy inkább egy nagyon határozott döntésről van szó, aminek az a célja, hogy a klasszikus baletten nevelkedett táncosait nyitottá tegye a kortárs táncra is?
- Hát, ez nehéz kérdés. Nem lehet általánosítani, mert minden egyes táncossal másmilyen a viszonyom. Nem könnyű eltalálni, hogy melyikük milyen formában tudja elfogadni a kapott információt, és azt hogyan dolgozza fel. Ráadásul ez akár naponta is változhat az ember hangulatától függően, ezért mindig az adott pillanatban legjobbnak tűnő megoldást próbálom választani, hogy elmagyarázzam, amit látni szeretnék a színpadon. Ha valami nem megy, akkor pedig kipróbálok egy másik módszert.
- Ezek után szinte már tudom a választ a következő kérdésre. Mi a fontosabb: a folyamat, ahogyan megszületik egy új koreográfia vagy az eredmény, amit megmutatnak a közönségnek?
- Jól gondolja, természetesen a folyamat számít igazán. Sőt, bármilyen furcsán is hangzik, én személy szerint még azt se bánnám, ha el se jutna a produkció a színpadig. Nyilvánvalóan nekem is fontos, ha azt látom, hogy az előadásunk megérinti a nézőket, kivált belőlük valamilyen reakciót, és hozzáadják a maguk gondolatait, érzelmeit. Ez csodálatos! Számomra mégis maga a felfedezés, az alkotás öröme igazán felemelő, amikor a táncosokkal a próbateremben dolgozunk. Hihetetlenül személyes és intim, amikor az ember megnyitja a saját gátjait és kiengedi az érzéseit, gondolatait a világ felé. Még akkor is, ha ez gyakran embert próbáló feladat.
- Néhány évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy túl nagy felelősséggel járna, ha saját társulatot alapítana. Ehhez képest ma itt van a Trey McIntyre Project. Mi változtatta meg ezt a véleményét?
- A barátaim noszogattak. Egymástól függetlenül ketten is elkezdtek duruzsolni a fülembe arról, hogy éppen itt lenne az ideje belevágni az önállósodásba. Eleinte azzal ráztam le őket, hogy túl nagy lenne a felelősség, ráadásul egy társulat egyáltalán nem úgy működik, ahogyan én azt elképzelem. Erre mindig visszakérdeztek, hogy akkor miért nem csinálom másképp, mint a többiek? Ezek a beszélgetések folyamatosak voltak hosszú időn keresztül, mígnem beadtam a derekamat mondván: lássuk mi lesz belőle. Először csak egy nyári produkcióra hívtam meg néhány válogatott táncost. Hat hétig tartott a munka, és minden szempontból jól lehetett menedzselni azt a kis csapatot. A végső lökést az adta meg, hogy alapvetően belefáradtam az állandó utazgatásba. Folyamatosan új társulatokkal, vadidegen emberekkel dolgoztam együtt a legkülönfélébb városokban. Emiatt úgy éreztem, hogy minden alkalommal mindent elöről kell kezdenem, vagyis nem fejlődtem semmit. A nyári turné alatt a kedvenc táncosaimmal dolgozhattam, és éreztem, hogy legalább egy ideig ezt kell csinálnom, hogy előre léphessek. Innen már csak egy ugrás volt a saját társulat. Elismerem, néha bánom, hogy ekkora felelősséget vettem magamra, de többnyire úgy érzem, hogy ez a legjobb dolog a világon.
- Két popzenére épülő koreográfiát is hoznak a budapesti és a pécsi fesztiválra. Miért választotta a Beatles és a Peter, Paul & Mary zenéjét?
- Az elsőnek roppant prózai oka van: még egy másik társulat kért fel, hogy készítsek egy produkciót a Beatles dalaira. Azonnal igent mondtam, mert ez az egyik legkiválóbb zene, amit ismerek. A másik zenekarhoz pedig személyes élmények fűznek. Volt egy gyereklemezük, a Peter, Paul & Mommy, amit szerintem már az anyukám pocakjában is hallgattam, de aztán évtizedekig hozzá sem nyúltam. Viszont amikor leporoltam, villámcsapásként ért a felismerés, hogy mennyire jók is ezek a dalok, és mennyire visszahozták a régi érzéseket. Nagyon izgalmas volt koreográfusként hozzányúlni egy ilyen nyersanyaghoz. Meg lehet mutatni a gyermekkort és azt, ahogyan felnőttként visszanézünk azokra az évekre. Egyébként is nagyon szeretek popzenére koreografálni, mert bár kedvelem a kortárs komolyzenét, nehezen találok olyan darabokat, amelyekre jól lehet táncolni. Másrészt imádom a popot, és egy popsláger tökéletes lenyomatot ad egy adott korszakról, mindenkinek kötődik hozzá valamilyen emléke. A Bőrszárnyú denevér című koreográfiám, amit a Peter, Paul & Mary dalaira készítettem, a saját gyerekkoromat meséli el. Mivel azonban a zene és a tánc absztrakt, bárki hozzáteheti a saját benyomásait, élményeit, amitől személyessé válik. Ezt rendkívül izgalmasnak találom.
- A felnőtté válás nehézségeiről szól?
- Igen. A zene játékos és meseszerű, ugyanakkor tele van szomorúsággal. A saját gyerekkorom sem volt könnyű, mert hamar felelősséget kellett vállalnom és gyorsan kellett felnőnöm. Kisfiúként ezek a dalok megrémisztettek és megnyugtattak egyszerre. A darab pedig megpróbálja bemutatni a gyerekben lakozó felnőttet, és a felnőtt testben élő gyermeki lelket.
- Magyarországon nagy hagyománya van a balettnek és a táncnak általában. Hallott esetleg a mi társulatainkról vagy dolgozott magyar táncosokkal?
- Olyannyira, hogy az életem egyik legnagyobb hatású tanára is magyar. Pándi Gyulának hívják, és ő volt a mesterem az Észak-Karolinai Művészeti Középiskolában. Gyula nagyon különleges helyet foglal el a szívemben, mert neki köszönhetem, hogy ma itt vagyok. Ő volt az egyetlen, aki felismerte, hogy miben vagyok tehetséges, és teret adott, hogy kibontakozhassak. Így végül amit abban a középiskolában lehetett, azt megtanultam. Egyébként a mai napig nagyon jóban vagyunk, sőt elkísér minket Magyarországra. Vállalta, hogy kalauzol az alatt a néhány nap alatt, amíg itt lépünk fel.
- Úgy tudom, hogy a film a hobbija. Gondolt már arra, hogy a színpadon kombinálja a táncot és a mozgóképet?
- Éppen most dolgozom egy ilyen koreográfián. Korábban nem mertem belevágni, mert először el akartam mélyedni ebben a művészeti ágban, hogy aztán beépíthessem valahogyan a munkáimba. Az elmúlt években annyi közöm volt hozzá, hogy több klipet készítettünk a társulattal, amelyek felkerültek az internetre. A honlapunkon van egy külön videós rész, és saját aloldalunk is van a YouTube-on. Szóval, az új produkciónkra az amerikai Farkascsapda (Wolf Trap) Alapítvány kért fel minket, hogy bemutassuk, hogyan tűnnek el a gleccserek a globális felmelegedés hatására. A munka részeként elutazunk Montanába, a Gleccser Nemzeti Parkba, ahol a táncosainkról forgatni is fognak. A végeredményt egy multimédiás előadáson láthatja majd a közönség az élő fellépéseinken. Ez az első alkalom, hogy egy koreográfiához videóanyagot is használok, de úgy érzem, most jött el az ideje, hogy egy filmkészítővel együtt tudjak dolgozni, és el tudjam magyarázni, amit szeretnék.
