Értékelnünk kell a munkát, a becsülettel elvégzett értelmezést, az alkotók közösen gondolkodását. Mert rendező, díszlet- és jelmeztervező, színész, zenész tisztességgel megtette, ami a dolga volt. Csak az a fránya alapanyag... Ami helyenként túlírt, helyenként meg vázlatnak is vékonyka. Burjánzik a 18. század végének magyar nyelve, az ideák meg a szentenciák csak úgy sorjáznak. A korabeli konfliktust viszont nem érezzük át, nemhogy pattanásig feszülő indulatokat találnánk a darabban.
Ugyanis ma, 2007 nyarán tökéletesen megértjük Betriegert, és igazat adunk neki. Egyszer megbukott a vállalkozásával, amikor magyar munkákat akart kiadni, és örült, hogy üzemi veszteségét néhány bestsellerrel profitba fordította. Tempefői lelkesedésből és nagyképűségből, no meg némi anyagi jutalom érdekében, ám piackutatás és pénzügyi terv nélkül, nagy példányszámban adja ki a Fegyverneki-ősről szóló költeményét. A költségeket azonban ki kell fizetni, a nyomdász csak ezt akarja. Követelése jogos. Ettől a pillanattól kezdve - jó sokat kell rá várni az előadásban - szegény poéta minden rokonszenvünket elveszíti. Ráadásul az addig unalmas, töketlenkedő, enyhén piknikus fiatalemberen nem lesz úrrá a kétségbeesés, nem kezd el futni az idővel szemben. Természetesen nem Memphis Raines-i vagy Jack Bauer-i észvesztő száguldást vár az ember, hanem csak egy kis ritmust, egy csöppnyi humort, iróniát és távolságtartást. Valami huncfutságot.
Amit Horesnyi Balázs és Sebő Rózsa díszlete, valamint Cselényi Nóra jelmezei megelőlegeznek. A játékteret puttók, stukkók, gipszgirlandok, virágfüzérek keretezik - papírra festve. A színpadot hátul függöny zárja, amelyre felfestve először egy négytagú zenekart látunk teljesen decens körülmények közt, majd kaján angyalként játszva. A zenészek arca kísértetiesen hasonlít a függöny mögött játszó Sebő együttesre. A három ficsúr, Serteperti, Tökkolopi és Koppóházy parókától cipősarokig úgy néznek ki, mintha 1793-as glamrock-sztárok lennének. Fegyverneki öltözéke és frizurája egyszerre idézi a franciás és a koppányi-vérmagyar sztereotípiákat.
A színészeket ennyi segíti mindössze, hiszen két lábon járó szócsövek ők, akiken keresztül Csokonai elveit halljuk. Ezért nincs izzó szerelem Rozália és Tempefői közt, mindössze egy-egy játékosnak, de maximum harcostársinak látszó arc-, homlok- és szájpuszi. Ezért nem értjük, miért hallgatja Éva olyan izgalommal Szuszmir meséjét, mintha az öreg valami izgalmas helyi pletykával rukkolt volna elő. Ezért indokolatlan az egyébként vérbő hevesség, amellyel a két lány már-már hajtépésig menően kiáll saját érvei mellett a szórakoztató vs. magvas irodalom tárgykörében. Vagy a tehetetlenségnek az az elementáris dühe, amellyel páter Köteles a földhöz vágja Kazinczy Orpheusát meg a Magyar Museumot. Felmondja mindenki a maga szövegét, igaz, néha kínosan ügyelve arra, hogy jól elválasszák egymástól a szavakat, amitől viszont a természetes beszédritmus kissé megzökken.
Mégis valahogy megbocsátó az ember az igyekezetet, a játékos kedvet látva, és az "előzenekarként" is közreműködő Sebő együttest hallva. Legalább a Kárpát-medencei és balkáni dallamokban ott volt a darabból, következésképp az előadásból is hiányzó sodró lüktetés.
Korábban:
