Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a fagyos északi sarkkör alatt valamivel, takaros kis faházban egy szakállas bácsi, és az ő lánya, Hanna, kinek haja szőke volt, mint a len, szeme kék, mint a fagypont alá hűlt, sós tenger. Amíg a kislány rénszarvasra vadászott a hóban, addig apukája néha úgy tett, mintha éppenséggel ki akarná törni a leánygyermek nyakát: csak hogy az ő Hannája mindig készenlétben álljon a reá leselkedő veszélyekre, mint az éhes jegesmedve, a csúszós erdei utak vagy a géppisztolyos, dühös CIA-ügynökök. Hannának ugyanis küldetése van, erre képzi ki a törpházban a nagyszakállú ember, és amikor eljön az idő, megnyomnak Egy Gombot, amitől a CIA házhoz jön: az apuka borotvát fog, öltönyt ragad, és átúszik német sógoraihoz a Nagy Vízen át, Hanna pedig örömmel vegyes gyilkolászással elröpül a CIA marokkói, föld alatti bázisára. Hogy végezzen Egy Nővel, aki? Hát, akivel valami baj van. Valószínűleg.
Hogy a közepesen sablonos akcióthrillerről mégis elhangozhatott fentebb az ?igényes? jelző, az összefügg a dolog népmesei jellegével, mármint azzal, hogy egyáltalán beszélhetünk népmesei jellegről. A legújabb Büszkeség és balítélet-filmmel és a Vágy és vezekléssel ismertté vált Joe Wright rendező ugyanis nem elégedett meg a zsáner eszköztárával, készített tehát a sztori köré egy sajátos hangulatú, filmes metaforákkal teli, különlegesen fényképezett és még különlegesebb látványvilágú, egyedi zenével megőrjített víziót ? amelynek képen és azon túl is legfőbb eleme a meseszerűség. A lány egyetlen korához illő tulajdona egy Grimm-mesekönyv, apjával egy Grimm nevű junkie begombázott hangulatú mesepalotájában találkoznak, s amikor Hannának új ruhára van szüksége, tündérnek öltözik. A végső küzdelemhez pedig egy elhagyatott vidámparkban konkrétan egy farkas tátott szájába sétál be; emellett a legyőzendő főgonoszra is ?a boszorkányként? utalnak. És valóban mesei az egész történet, ahogy az apuka egyetlen lánya menekül az üldözői elől át egész Európán, hétmérföldes léptekkel, kis barátokat gyűjtve és szürreális helyeken megfordulva.
Ez a kis többlettartam már amúgy is szép teljesítmény egy olyan thrillertől, amelyben négynél többször hangzik el a CIA hívószó ? de Wright nem elégszik meg ennyi egyénieskedéssel: minden jelenet más és más, extrém díszletek között zajlik a törpháztól a lepusztult kelet-német betondzsungelen át a színes játékokkal teli játszótérig, s minden jelenetnek más a zenéje is (a The Chemical Brothers minimalista gameboy-technója önmagában is sajátos ízt ad a filmnek: ha a filmzenét az egészséges ember egynél többször hallgatja meg lemezen egyhuzamban, tuti, hogy bekattan). Mindettől olyan az egész, mintha egy számítógépes játék külön pályáin haladnánk a főszereplővel, vagy mintha Terry Gilliamet fegyverrel realista filmezésre kényszerítették volna. Meg aztán ott vannak az olyan okosságok, mint a keretes szerkezet vagy a nem túl bonyolult metaforák (mint például amikor az apukát a fél CIA titokban követi: hogy, hogy nem, a férfi pont olyan helyeken járkál, ahol mind a graffitik, mind az óriásplakátok szemeket ábrázolnak). Wright emellett dicséretesen következetes ? mivel a lánynak németnek kell kiadnia magát, az első perctől az utolsóig német akcentussal beszél ?, és dicséretesen oldja meg a Maugli-szálat is, avagy a fakunyhóból szabadult lány első találkozását elektronikával, vezetékes vízzel és a britpoppal.
De legyen akármilyen szép a menyecske ruhája, mégis az a lényeg, ami mögötte van ? csakhogy itt mögötte van a legkevesebb. Kevéske a meglepetés a két órás filmben, mármint a történet és a felmerülő konfliktusok szintjén, és ami meglepő, az is épp csak egy kicsit meglepő: egy újító szándékú thrillertől ennél azért többet várnánk. Mintha a filmet kicsit előbb kellett volna leforgatni, mintsem hogy az alkotók elkészültek volna vele. Ez látszik az olyan kicsiségekben is, mint hogy a boszorkányról annyit tudunk meg, hogy betegesen ügyel fogai fehérségére ? ami ötletnek épp ötlet, de jellemrajznak azért még nem jellemrajz. És ez látszik az olyan, saját farkukba mérgeset harapó kígyókon is, mint például a film alapvetése: hogy ha a CIA a gomb megnyomása nélkül nem tudja, hogy merre vannak hőseink, a hőseinknek pedig nincs más céljuk, mint a CIA-tól szabadon élni, akkor ehhez a tervhez vajon miért van szükség épp arra, hogy önnyakukra hívják a CIA-t? S ami a legfájóbb, hogy nincs is igazán vége a filmnek: a küldetést sikerül ugyan teljesíteni ? na és aztán mi lesz? Mi lesz a civilizációba kiszakadt, érző lelkű kis erdei gyilkológéppel?
Márpedig ekképp tartja a népmesék híres szólása is: ha az ember száztíz percig többet akar adni egy sablonos CIA-thrillernél, akkor adjon többet annál a száztizenegyedik percben is.
