Hol van a gyújtózsinór? ? ROBBANÁSRA KÉSZ

Andersson a kivételesen izgalmas produktumokat évtizedek óta létrehozó svéd táncszféra egyik igen markáns, s Magyarországon eleddig ismeretlen alkotója: jelentős nemzetközi súlya, a honi művészeti oktatásban betöltött szerepe, idegen tájakon és otthonában megszerzett tapasztalatai érdemesítik őt a modern svéd táncban elfoglalt, meghatározó szerepre. Társulatának budapesti vendégjátéka, a Robbanásra kész kapcsán az őrület, a varázslat, a letisztult, skandináv design, a tiszta tánc, a (le)fojtott energiák léptek elő hívószavakká. Mindezekkel, különböző mértékben, valóban találkozhattunk is a rövidke, alig több mint ötven perces produkcióban, mely híven tükrözte alkotója világát.

A kiváló zenei érzékkel rendelkező Andersson számos munkájában nyúl nagy, hatásos formákhoz: világító, vagy világított idomaival, nyitott, átlátható, tágas tereivel, kiváló ritmusérzékkel komponált, sallangoktól mentes koreográfiái csokrával volt szerencsém megismerkedni vendégjátékukat megelőzően. Némely munkát absztrakt líra, különös, hűvös fennköltség határoz meg, mindez a Robbanásra kész világát azonban kevéssé jellemzi.

Alkotásának első fele egy szélesvásznú mozifilm hatását keltő színpadkivágatban zajlik, míg a második egy teljesen kinyitott, erőteljes látványelemmel koronázott, vakítóan világos térben zakatol.

Különös, hogy az Andersson skandinávosan letisztult játékát fegyelmezetten bemutató táncosok között egyetlen svédet találni: az ötök közt két izraeli, egy finn és egy kelet-ázsiai származású művész, kik tökéletesen hozzák e furcsa szenvedélyű, jegesen hideg, karcos látomás alakjait. Az egymás után színre lépő, eleinte divatmodellek steril, lélektelen eleganciájával felruházott férfitáncosok mellé egyetlen nő, Annika Hyvärinnen érkezik: egy fejjel magasabb mindnél. Groteszk a látvány: férfias férfiakat látunk, modern, nagyvárosi őgyelgőket, szimmetrikus képekbe rendezett, vagy magukba csavarodott, máskor sajátos, bénult tudatú közösségbe rendeződött alakokat, és ezt a különös, asszonyi óriást. A térben, a játék első részében egyetlen kellék, térdig érő, hófehér házikó bukkan fel. Magányos, kicsi épület: talán a vidék szimbóluma a nagyvárosi hideglelés, perzselő pezsgés ellenpontjaként. A hangsúlyos fényváltással elkülönülő második képet hatalmas korong uralja. Az idomról a Szaturnusz gyűrűje, egy tekercs hangszalag, a szentek glóriája egyaránt eszünkbe juthat. Az öblében fémes sávval bélelt, bordázott forma ferdén, láncokon függ a játékosok feje fölött. A padlóra különös, csillogó árnyékot vet: vészjósló és fenséges látványt nyújt egyszerre.

Andersson táncosai hatalmas erőbedobással dolgoznak, de valami mindvégig hiányzik. Nem vonódunk be, nem ránt magával az, amit látunk. A baljós cím valamiféle rettegett, ismeretlen természetű, elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófára célozgat. Pontosan nem definiálható, de a zsigerekben előre érzett földindulásra. Hogy a magasban lebegő Damoklész korongja volna-e ennek szimbóluma, avagy az elidegenedett, rideg alakokat fenyegető, egyéb végzeti forma, nem tudható. A társművészetekkel/művésztársakkal tehetséggel társuló Andersson koreográfiáját a hatásos körítés nélkül szemlélni próbálva nem érzünk igazi, végzetszerű feszültséget (talán a Kelet-Európai ingerküszöb túl magas). Korrekt, kemény munka zajlik a színpadon, a tér valóban letisztultan szép, de a játék, rövidsége dacára is unalmas, valódi karakterjegyektől mentes, és öncélú. Kigyönyörködtük magunkat a térben; hiányzik a puskapor.