Talán a legszemérmetlenebb hivatások egyike a színészet, hiszen a saját testüket-lelküket viszik vásárra, durván fogalmazva: önmutogatásból élnek. Összes életanyagával dolgozik a színész, a testével, a gondolataival, az érzelmeivel építi föl a szerepeket, ezért tehát a színházba járó azt hiheti, igazán ismeri őt. Az igazság ezzel szemben az, hogy semmit sem tudunk a színészekről, csak találgathatjuk, hogy valójában ki is rejtőzik a szerep, a figura alatt-mögött. Ezért fogadja a könyvpiacon mindig olyan nagy érdeklődés, ha egy színész könyvet ír. Lukács Sándor verseskötete bizonyos értelemben összegző kötet, számbaveszi az élet jó és rossz dolgait, kicsit önmagát is vigasztalva. Ez persze a mögötte álló tündöklő pálya fényében számunkra teljességgel érthetetlen.


Lukacs_Sandor_1
Fotó: mediaklikk.hu


Bizony című versedben magad is így nyugtázod: ?Dagadó vitorlák szelében hajóztál nemrég s a partról mindenki integetett?? Akkor most miért e kételyekkel teli, szigorú szembesítés?

Ez a bizonyos bűvös kor, a hetven év, amit én most a sors, a Jóisten kegyelméből megérhettem, elég idő ahhoz, hogy az ember megtanul ? talán nem is tudatosan, inkább ösztönösen ? szelektálni. Régebben gondolkodás nélkül belevágtam olyan dolgokba, amelyekről már az elején tudható volt, hogy talán nem kellene? Most már azon veszem észre magam: borzasztóan törekszem arra, hogy ezt a meglévő időmet ? talán önző módon is ? csak olyan dolgokra, gondolatokra, tevékenységekre fordítsam, amelyek hasznosak számomra, amelyekben értéket látok, amelyeket érdemes átélni. Azon veszem észre magam, hogy inkább otthon maradok, legszívesebben ki se mozdulok, olvasok, gondolkodom? A sportot azért megőriztem, a tenisz a fizikai életbentartóm. Szakmailag nem tudok mindennek ellenállni, de ha tehetem, csak olyan produkcióban veszek részt, amelyek valódi értéket képviselnek. Ebben az új verskötetemben írok az élet keserveiről, átkairól, nehézségeiről, de erős optimizmus is van bennem.

Az, hogy tagadhatatlanul megteremted az igazi harmóniát, tudatos vagy véletlen?

Ehhez a bizonyos harmóniához eljutni tényleg nagyon nagy dolog, melyet célul tűzhet ki az ember maga elé. Addig, hogy az ember megteremti magában és maga köré ezt a harmóniát, nagyon sok lemondáson át vezet az út, nehéz akadályokon kell átkelni. Rendkívül szerencsés emberek azok, akiknek nem kell sokat tenniük a harmóniáért, nekem sokszor meg kellett dolgoznom érte.

?Milyen zavarodott erő hajt alakból alakba, hogy újból átéld a kiüresedést? ? olvasható a kötetedben. A színész diktálta a költőnek, hiszen ki más zuhan egyik alakból a másikba, mint a színész. Valóban van utána kiüresedési élmény?

Igen, persze. Az élet ugyanis sűrítetten jelenik meg a színpadon, mivel ami az életben hosszú folyamat, az a színpadon nem lehet több, mint két és fél óra. Éppen ezért a szerep átélése is sokkal nagyobb energiát igényel, amikor pedig lemegy a függöny, ott maradsz üresen. Igyekszel a pillanatot megfogni, közölni, átadni. Estére meghalsz ? ez Gyurkovics Tibor nagyszerű darabjának a címe, ő jól ismerte a színpad törvényeit. A színész minden este belehal a szerepbe, aztán reggelre újra meg kell születnie. Estéről estére ugyanolyan erővel, szenvedéllyel kell színpadra lépnie.

Lukacs_Sandor_A_kezdetek_utcaja

Mennyire viszi haza a színész a szerepet?

A munka elején természetesen magával hurcolja az ember, aztán ez egyre csökken a rutinnak hála. Persze, a rutint itt nem rossz értelemben használom, a gyakorlat adja meg azt a biztonságot, hogy bármi is történjék veled a fellépés napján, este ugyanúgy színpadra tudj állni. A rutintalan fiatal színésznél még erősen belejátszik, hogy öröm vagy bánat érte-e aznap.

A színész legfontosabb tulajdonsága az érzékenység. Ahhoz, hogy bizonyos helyzetekben meg tudj mutatni egy figurát, tudd, miként kell reagálnod, nagyfokú érzékenység kell, és az érzékenység?

? jelentős támadási felület.

Pontosan, és ez nálam megvan. Ugyanakkor az évek során felvérteztem magam, mert különben az első tíz nagy összecsapás után feladtam volna? Ez talán már, ennyi idő távlatában a versekben is megjelenik. Ha el is vesztem sokszor a belső harmóniámat, abban a pillanatban nagy erőkkel igyekszem újra megteremteni. Kívülről nem látható, örökös, hullámzó harc volt az életem. Egy színésznél egy-egy próbafolyamat a kollégákkal, a rendezőkkel rengeteg ütközést, sok szellemi és akár fizikai harcot is jelent, hiszen mindenki azt szeretné elérni, hogy a lehető legkevesebb kompromisszumot kelljen megkötnie. Ez minél idősebb vagy, annál nehezebb, sőt néha úgy érzed, képtelen vagy kiegyezni. Fiatalon az ember még azt mondja, egye fene, a karrierem a fontos, a jövőm miatt engednem kell, később viszont egyre nehezebben tud tükörbe nézni, ha sok kompromisszumot köt. Ennek a harcnak a párlata ez a sok prózavers.

A felsorolhatatlanul sok nagyszerű színpadi és televíziós szerepen át robogott az életed. Hogyan tudtál a csendre, az apró szépségekre is figyelni?

Ha generáljuk magunkban az örömre, a szépségre való hajlandóságot, nyitottságot, megváltozik az életünk is. Sajnos, divat lett mindenben csak a negatívumot keresni, és egyszerűen nem vesszük észre magunk körül a boldogságot. Hazudik, aki azt mondja, hogy nincs, ahogy az sem igaz, hogy országos rosszkedv uralkodna rajtunk. Ezt mesterségesen gerjesztik, és én ez ellen is szeretnék küzdeni, persze, korántsem hurrá-optimizmusra kapcsolva.

Nekem ünnep a vers, de nektek, színészeknek mégiscsak valami más, hiszen ti nap mint nap ebből építkeztek. Nem használódik így el, nem profanizálódik?

Anyaga válogatja. Ha a nagyokhoz nyúl az ember, akár szakmai kihívásként, akár kívülről jövő parancsként, az mindig nagy öröm, mert építi a személyiséget. Ha visszagondolok a szerepeimre, az életemre, szerencsésnek tartom magamat. Színházban, tévében, rádióban eljátszott szerepeim hetven százaléka olyan volt, hogyha nem osztották volna rám, akkor is kiválasztottam volna őket. Persze óriási restanciáim vannak, olyanok is, amelyeket már az életben soha nem tudok behozni, marad a lelkifurdalás.

Lukacs_Sandor
Fotó: Dömölky Dániel

Ti az életeteket adjátok az írókért, az irodalomnak, cserébe pedig viszed magaddal, beépül a testedbe, a szívedbe. Gondolok itt a Babits-versedre vagy Bulgakov nagy regényének, A Mester és Margaritának Woland alakjára.

A színészi feladatok végtelen gyakorlópályát, terepet jelentenek számomra a versírás szempontjából. Színészként ugyanis a darabokon keresztül olyan irodalmi alakok megtestesítője lehetek, amelyeknek egyébként a közelébe sem jutottam volna talán. Megélni, átélni ezeket a helyzeteket, találkozni olyan jellemekkel, amilyenek az életben minden bizonnyal elkerültek volna, hatalmas tapasztalás. Úgyhogy számomra a legjobb dolog a másik szakmám. Direkt nem mondom azt, hogy a főszakmám ? bár természetesen a színészetből élek, azt szinte naponta gyakorlom ?, mert az írás és a színészet között nem alá-fölérendelt viszony van, hanem egymás mellett állnak. Játszom, majd általában meg is írom, ami bennem lecsapódott belőle.

A tündöklés útján című versedben azonban olyan jelenségről írsz, amely taszít, mert talmi fénye elhomályosítja a valódi értéket.

Az érvényesülést, a karriert sokféleképpen értékelik, a népszerűség, a címlapokon való szereplés, az, hogy beszéljenek rólunk, vagyis ez a felszínes celebvilág most nagyon elharapódzott nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ez azért dühít, mert sok tehetséges fiatal művész marad árnyékban manapság. Egy fiatal a Színház- és Filmművészeti Egyetemen délelőtt elméleti képzést kap, délután a színészmesterséget tanítják neki, este próbál ? tehát nagyon komoly négy-öt évet tölt el tanulással, mire egy színházhoz kerül. Manapság tizedére csökkent a tévéjátékok száma, miközben százharmincnyolcezer TV-csatornát tudunk már fogni. Az én időmben, a hatvanas évek vége felé még csak A TELEVÍZIÓ létezett, ahol helyet kaptunk; egy szezonban 15-16 tévéjáték készült, melyeknek mi, fiatal és középkorú magyar színészek voltunk a szereplői, így az újságok címlapjain is mi, pályakezdő színészek voltunk. Emlékszem, hogy egy Filmvilág– vagy egy Film, Színház, Muzsika-címlapért már le kellett tenni valami komolyabb dolgot az asztalra, tehát két-három darabban vagy filmben bizonyítani, hogy tehetséges vagy és megérdemled. Ez ma nem így van, nem ismerik a fiatal színészeket. Köztünk a tehetségesebbje, szerencsésebbje már huszonévesen komoly népszerűségre tehetett szert. Sajnálom a mostani fiatalokat, mert nincs kevesebb tehetség ma sem, mint volt a mi időnkben, de nem tudnak róluk az emberek, miközben látom a címlapokon azt a rengeteg celebet. Devalválódnak az értékek, és ennek nagyon rossz az üzenete. A celebsors se jobb, persze, mert a pünkösdi királyságuk három percig tart, aztán elhullanak, mint a tiszavirágok, és jön a következő felfújt figura. Kicsi ez az ország ennyi celeb eltartására, közben pedig az értékes munkát végzőkről a kutya se tud. Az irodalomban is hasonló a helyzet. Emlékszem, hogy mikor Weöres Sándornak megjelent a sokat támadott Antik ekloga című verse az Új Írásban, gimnazisták voltunk és sorban álltunk az újságárusnál, mert alig vártuk, hogy elolvashassuk. Ha leültél beszélgetni egy társaságban, szóba került, mit olvastál, nem volt szégyen az irodalmi műveltség, számtalan idézet hangzott el egy értékesebb beszélgetésen. Ma már csak arról van szó, hogy ki mennyi hitelt vett fel, mibe fektet be, átalakult a világ, sikerközpontú lett. Én még anno szerelmesleveleket írtam a lányoknak. Az ember próbálta elővenni a legirodalmibb gondolatait? Hol van ez már!

Kövesdy Zsuzsa