Hol volt, hol nem volt - KAPOSVÁRI GYERMEKSZÍNHÁZI BIENNÁLÉ

A magyar pedagógiai gyakorlat végzetesen lemaradt a tudomány jelenlegi ideáitól, csak keresve találni olyan intézményeket, ahol korszerűen képzett, jól gondolkodó szakemberek dolgoznak a gyerekekkel. Kicsiny gyerekszínházi valóságunkban hasonló a helyzet, vannak felkészült alkotók, de a többség megkopott az életmalomban őrlődve. Csecsemőszínházat most láttam először, korábban csak aktuális helyzetű (színházi) anyákkal beszélgettem erről, akik dicsérték a pesti előadásokat.

 

Azon gondolkodtam, szórakozva a harminc perc alatt, amikor Noemi Tiberghien és Etienne Serck méreten túli gyermekekként boldogan rosszalkodtak egy kvázi-építkezésen ? a kíváncsiság bájosan naiv metaforája volt az előadásuk ?, hogy mennyire vagyunk mi lemaradva úgy általában ettől a belga társadalmi közegtől, amelyben megszületett ez az előadás. Éppen ezért a csecsemőszínház, a csecsemőúszás, az otthonszülés, hogy a többi gyermekre figyelő korszerű intézményt ne soroljuk, nálunk még sokáig csak egzotikum, kis réteg kiváltsága lesz.

 

Évek óta dolgozik, és egyre hatékonyabban eléri a célcsoportokat a drámapedagógiával foglalkozó KÁVA és a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, akikről mi sem mond többet, mint hogy ott ültek figyelmes nézőként egymás előadásán, nem konkurensek, hanem kollégák.

 

A Csokonai Színház Szegény Dzsoni és Árnikája hagyományos kőszínházi nagyelőadás. Ezt nehéz ma jól adni, különösen azon a színpadon, ahol harminc-negyven évvel ezelőtt olyan gyerekelőadásokat játszottak, amelyeket a felnőtt előadásokhoz mértek fontosságban. Zsűritagként itt ül Lengyel Pál, akinek van egy Lázár Ervin-érzékenysége, a munkássága mellett. Nem tettem fel neki a szuperújságíró kérdést, mit érez, mert már engem, aki bérletes gyereknézőként itt kezdtem a pályát, engem is meglátogatott a szomorúság. Vannak, akik azt hiszik, hogy eleve érdekes szituációkat teremt a színpadon megjelenített író, aki időnként régi írógépen klimpírozva folytatja a sztorit, adott esetben a leánya kéréseit is teljesítve, a gyakorlat szerint tévesen. Az időproblémák ettől még megoldatlanabbak, a regényben ugyanis ugrálunk időben, itt azonban nem lesz a kislányból nagylány, és viszont egy pillanat alatt.

 

Nyilván nem zárhatunk ki semmit, ezt sem, mint egy jó előadás lehetséges részletét, ám ha jobb híján ezzel a dramaturgiai ügyességgel gördül tovább és tagolódik a történet, ha csak ez az oka és célja, akkor többet visz, mint amennyit hozott: magyarázza a mesét, mintha abban nem lenne elég tartalom. Gyerekelőadásban lépten-nyomon szeretetről beszélni üres szólam. Ami gyermekregényben élő lehet, a színpadon unalommá válik.

 

Az előadásban ezen kívül is rengeteg didaktikusan ismételt látványelem jelenik meg, időről időre megakasztva a játékot: így többször is beszalad a színpadra két vagy három afgán szabadságharcosnak öltözött antiglobalista tüntető hatalmas zászlókat forgatva. De nem egy figura, díszletelem tűnik fel többször, a mese szempontjából ok nélkül ? ?ha már van, használjuk!? alapon. Lázár Ervin meséjének rengeteg finomsága veszett el, példázatszerűséggé merevedett. Jó alapanyaghoz nem szabad gyáván nyúlni. Ezzel most bináris alapon a pesti főiskolások Túl a Maszat-hegyen előadását is leírom, amelynek a debreceninél nagyobb a sportértéke: többet rohantak benne, magasabbra másztak, bizonyos szempontból nehezebb alapanyaghoz nyúltak. Élmény nyilván, de mese, amiből a gyereknéző sejtet épít, az nem volt.

 

A fesztiválra ad hoc szerveződő off offban láthattuk a helyi főiskolások III. évfolyamának Cseh Tamás-estjét, és Tom Jones-előadását, de ez nem az írásunk tárgya, legyen hát alanya és állítmánya: van remény.