Hold-világ - SZAMÁR A TORONY TETEJÉN

A Stúdió K élő-zenés, bábos mesejáték-sorozatának egyik legszebb, legtisztább előadása kerekedett Fodor Tamás rendezői keze alatt. A mai magyar dramaturgia a hattól tizenkét-tizenhárom éves színházba járó korosztály számára legtöbbet és legérzékenyebben dolgozó mesefája, Zalán Tibor Marc Chagall képeitől ihletve pompás fabulát terelt a kétszer negyvenöt percbe. Gyereknek szívhez-észhez okosan, líraian szóló, felnőttnek áthallásokban bővelkedő a história.

Az édesanya már régen felköltözött az éji égitestbe. Van ott, mondják, egy holdnyi földje, tehát a fiának meg van idelenn egy földnyi Holdja. Hívja, vonzza a fiút a Hold, mert a mitológia, a népköltészet, a szépirodalom, a képzőművészet össz-Hold-delejének ugyanúgy engedni kell, mint az árvaság elleni örök benső tiltakozásnak. (Az univerzum is hírt ad magáról egy jelenségének törvényével, midőn a Hold csalképe után a kútba ugró ifjút ki kell menteni a mélyből. A Holdnak csak egy vers-szavába kerül, hogy felduzzassza a vízszintet. Boldizsár egykor a faluszélen biztos hallott harangozni a fizikáról ? vagy a háztetőn répaágyást gondozó, ínségből vegetáriánus nagyapja tanítgatta erre-arra ?, mert szerencsés feltámadását követően gondolkodóba esik: ?Hallottam már ilyet, hogy a Hold meg tudja emelni a vizet. De hogy egy kútét??)

Boldizsár a mese Don Quijotéja, a szamár pedig a Sancho Panzája (ha nem is Sancho Panza szamara, Rucio). Magyar szem és fül persze inkább Tamási Áron népi játékainak forrását ízleli az örök meseformulákból új példázatot gyöngyöző, stilárisan copyrightolt, összecsengés-szikráztató Zalán-jelenetekben. De minek további párhuzamokat keresni, ha ez a mi szamarunk, gazdástul, Marc Chagall vásznairól lépett le? A báb- és tértervező Németh Ilona Boldizsárt életre kelthette a Jeladás ifjújáról (vagy más képről), a Kakast A kakasról (valamelyikről), a Műlovarnőt a Műlovarnő, muzsikusokkal cirkuszi televényéből (ha onnan), s az Eiffel- (itt: Keljfel- vagy Tejfel-) torony, a falusi utcák, városi házak sok mintája ugyancsak ismeretes. A Hold pedig misztikusan világol a Vence, éjszaka, A szerelmesek vörös kakassal, a Kék cirkusz s még annyi remekmű horizontján. A billentésre, léptetésre, siklatásra finoman reagáló bábok egyszerűnek tűnnek, de néha három színész kell egy báb egy mozdulatsorának összehangolásához.

A díszlet igazodik a Stúdió K-ban (sok felnőtt előadásban is) kedvelt, világkép-üzenő kulisszákhoz: elkopott tárgyak, kiöregedett használati eszközök, természeti elemek jutnak (talán még egyszer s utoljára) szóhoz, hogy önmaguknál többet beszéljenek el visszafogott praktikusságukkal, átlényegülő formaruganyosságukkal.

Fodor Tamás rendezése ? hasonlóan a látványhoz ? nem Chagall-albumot nyit meg (a mindvégig tartó, tartalomgazdagító, kissé animált vetítéssel sem), hanem komplex színházat, amelyben a fekete ruhás mozgatók és a főleg pirosba, sárgába (meg szürkébe, zöldbe, kékbe) öltözött mozgatottak összetapadnak, s nem csupán báb és színésze forr össze, hanem a bábok csoportján és a színészek csapatán belül is erős a kohézió. Valamennyi játszó személy példás koncentráltsággal, tartózkodással, ügyességgel személyesíti meg a rá bízott figurákat. Fodor minimalizmusa nagyon is összetett. Számos epizódot pár köbméterbe zsugorít, a kis színpadból is keveset használ ? hogy annál intenzívebb lehessen. Ha Zalán Tibor mint író a Csavargó utcalámpa jelenetében a legvérbelibb költő, Fodor Tamás a lápjelenetben a legeredetibb rendező. Ez utóbbi az eltűnő nyomokat, a lidérces bugyborgást egy faágakból rótt, vízszintesbe fektetett létrácska és a rá terített, majd levont nagy rőt lepel hullámzásának segítségével jeleníti meg. A kis hágcsó közeiből fel-felbukó és -bökő kézfejek pirinyó zseblámpafénnyel kísértenek a textílián keresztül. Fodor Gergely a világítást mindvégig az éjszakai tudat jegyében szórja. A bábtechnika ? az emberi jelenlevők ? miatt sok sötétet és sok célzott fényt kíván a mese, melynek bölcselete a kiadós nevetések, a chagall-i groteszkum ellenére sem felhőtlen, hiszen egy szeretetre vágyó élő keresi a szeretetadó holtat, s hogy megtalálja-e??

Nyakó Júlia és Sütő András Miklós

A Szamár a torony tetején ismét egy azon Stúdió K-darabok közül, amelyeket első az egyenlők között jeligére a színen Spilák Lajos dirigál. Zeneszerzőként-zenészként leginkább ő szólaltatja meg a fúvós és ütős hangszerek takart dallamait, három (kicsit reá hasonlító) alakot (Nagyapó a tetőn; Bűvész; Gazda a szekéren) komolykodó komédiázással és hanghordozással mozgat is. Homonnai Katalin (Hold, a távoli; Műlovarnő; Béka a kútban; Csavargó utcalámpa) és Nyakó Júlia (Félfülű nyúl) a karakterizálást infantilis artikuláció nélkül ? béka- és nyúl- és egyéb jellemből ? oldja meg, s két lidércként, csak a kéz-koreográfiájukkal és a hangjukkal vannak a topon. Sütő András Miklós jó Kakas és jó nagyvárosi rendőr (egy ügyes szerkentyűre huppantva bábját. Számos ?mellékötletet? is befűztek a produkcióba. A gyerekeknek különösen tetszett a varázskalapos és a kút-jelenet rokon trükkje, illetve a trükk felfedése). Lovas Dániel (Boldizsár) és Nagypál Gábor (Zebulond) a két szerep időnkénti fura felcserélhetőségét, ?ikerségét? is tudtul adja a nagyfiú röpködő, álmodó vágyaiban és a szamár lomha ? elnyüstölt vagy lustikázó ? leroskadásaiban. Az indító képet és a folyón átkelés késleltetett-meglódított farce-át lakták be legotthonosabban.

Nagypál Gábor

A tapsrendben a színészek karjukon hozzák, beléptetik bábjaikat is. A bábuknak is jár a taps. Még a kis lidérc-fényforrásnak is jut a sikerből. Csak a Hold sárga, arctalan arcú korongja marad ki a taps-végszóból. A Hold nem eszköz, nem bábu. Ő a Hold.