Csiszár Imre olyannyira nem erőltette a mai áthallások kijátszatását, hogy tartózkodó, modelláló, diplomatikus interpretációt választott. A létezés abszurditását és a halandó ember boldogtalanságát felismerő és kimondó, de felismerésére rossz választ adó ifjú római császár, Caligula ? politikai filozófiaként és filozófiai erkölcsként tetszelgő moralizálásával ? minden hatalmi és etikai korlátot áthágva vágtat, zuhan célja felé. Valami olyasmit szeretne megkaparintani, ami a mindenestül elfogadhatatlan világon kívül esik: intakt, más, gyönyörűséges, boldogító. A holdat szemeli ki magának, s mert azt görcsös akarata ellenére sem szerezheti meg, annyi jogtiprás, gyilkosság után a saját halálát provokálja: legalább holtában kerüljön kívül ön- és létkörén. Az egzisztencializmus egyik alapszínművében e reménye hiú vágy: hiába végeznek a sokáig tétovázó, megtizedelt összeesküvők a zsarnokkal (a Budapesti Kamaraszínház bemutatóján pisztolyt használva), a címszereplő újra feláll, és a ?Még élek? kurta mondatával félelmetesen nyitva hagyja az esemény- és kérdéssort.
Illés Endre fordítása a második részben kelt jobb benyomást, nyilván azért, mert a második rész jobb az elsőnél. Ekkorra természetessé válik, beérik a mélyebb értelmezés nélküli, az írott szó strukturált erejében bízó felfogás. Az illogikus mozzanatok evidenciaként, a hazug tirádák költészetként látszanak működni. A megokolatlan döntésekre, fordulatokra nem szükséges indok: így van, ami van, és kész. (Többek közt ezért: a mellékszereplők jellemének és tetteinek kidolgozatlansága miatt tartották nagy tekintélyek is rossz, noha lenyűgöző alkotásnak Albert Camus darabját.) Caligula tévesztett teóriái talmi művészi munkásságának részét képezik. A színészkedéssel, táncolással, írással kacérkodó pojácát Karalyos Gábor a szeszélyes fiatalság bármit elfogadtató, bizonyító hitelével alakítja. (A dráma 2006-os, Mundruczó Kornél-féle színrevitelében Scipiót formálta meg.) Karalyos valahová az autizmus és az epilepszia közé lövi be a mértéket vesztő, megideologizált teljhatalom ? radikalizmusával valóban a környezete fölé emelkedő ? emberét. Szemének karbunkulusa egyszer őrülten izzik, másszor kihamvad. Igaz rá is, amit Székely Szabolcs az imént említett premier Caligulájáról, Rába Rolandról írt: ?Isten szeretne lenni, aminél viszont nincs is elkeserítőbb emberi szándék. Caligula az én, a nekem, az engem, a bennem, a hozzám megszállottja, a nyugati kultúrkör mintapéldánya, aki szellemi úton akar nemi erőszakot elkövetni a világon?. Az (isten)nővé kifestett, elmázoltan kiszínesedett Caligula körül az előadás is sodróbban szerveződik. (A kivetkőzésekkel, álruhákkal, visszaöltözésekkel ? bennük a szexualitás tébolyával ? színész is, rendező is jól gazdálkodik. Ne feledjük: Caligula lánytestvére, egyben szeretője, Drusilla halála miatt tökéli el új programját.)
A rendezői közelítés az elemzés, mívesség helyett az expresszivitást és a tempós, világos lebonyolítást helyezte előtérbe. Csiszár díszletének diagonálisa csúnya, szétszórt szögleteken, bútorokon siklatja a tekintetet. Ínségbe süllyedt uralkodó lerobbant udvarában az öltözékek (jelmeztervező: Szakács Györgyi) sem haladhatják meg a snassz kisvárosi divatnívót. A részletek tudatosan árasztják ? a kis képernyős laptoppal együtt is ? a szegényesség, marginalitás levegőjét. Szöveg és szituációk fekete humora kevéssé érvényesül, viszont a caesar hóbortját szolgáló költőverseny filmbejátszásos megoldása szellemes, frappáns (a pillanatok alatt lenullázott versengők közé Tordy Gézát, a színház főrendezőjét és a szóhoz sem jutó Csiszár Imre rendezőt is besorozva).
A racionálisan beszűkített koncepció hoz eredményeket, azonban cseppet sem kedvez a patríciusokat, főméltóságokat játszók nagy részének. A patrí-ciusfeleségek bábszerű sorminták, a férfiak nagyobb hányada lézeng, Dózsa Zoltán összeszedett komolyságában sem felelheti meg, a költő Scipio miért hűséges az apját megölető császárhoz (az első rész végén, a dermedten elszalasztott bosszú alkalmával nincs töltet Caligula és Scipio jelenetében). Újréti László m. v. hagyományos realista eszközökkel ecseteli az ingadozó, betojt öreg patrícius Senectust, Kocsó Gábor naturalizmus és abszurd összehangzását megérezve túloz az I. patrícius félelmével. Kerekes József pontos, meggyőző, méltóságteli a márványosan önmagába fagyott, illúziótlan Chaereaként (szembesülése Caligulával az előadás legsúlyosabb zárványa), Varga Zoltán az egykori rabszolga relatív szabadságfogalmából érteti meg a póréhagymát rágcsáló császárvédelmi tiszt cinikus, megvető elköteleződését, Szőlőskei Timea Caesonia, az öreg szerető önfeladó lavírozását, a caesar kölcsönfényétől szított fenyegető fölényét ábrázolja jól, ám mire eléri végzete, a figurának már nincs tétje.
A Caligula ősbemutatójára Magyarországon csak 1976-ban, Pécsett kerülhetett sor, akkor is nehezen, Paál István emlékezetes rendezésében, Holl István nem feledhető főszereplésével. A dráma viszont már korábban bevéste magát a magyar irodalomba. Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja, a ?Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten? hamis prófétája kisember (?kisművész?-rajztanár) variáns az istentagadó, minden természeti és társadalmi törvényt felrúgó, istenülni vágyó, ?abszolút szabad? római császárra. A Sarkadi-tragédia (1960?61) befejező sorai, a bizonyára halálosan megsebesült címszereplő, alias Kis János szavai (??nem segítek a rosszon, ha tovább rontom?) nem csupán egy Németh László-szöveghelyre, hanem Camus hősének kijelentésére is rímelnek: ?Nem azt az utat választottam, amit kellett volna. [?] Az én szabadságom nem a jó szabadság?.
