Mintha szégyellnénk bizonyos szavakat kimondani, amelyek így részben eltűnnek, részben más tartalmat nyernek, mint eredeti jelentésük. Lássunk néhány példát. A szag a kellemetlen, bűzös, büdös, pocsék, rémes kipárolgás következtében előálló, orrunkat érő inger - volt, míg az illathoz csupa kellemes, finom, érzékeinkre felajzóan ható bűvölet: virágoké, parfümöké, egy nőé, egy jó pecsenyéé, friss záporé kapcsolódott. Illatoztak a költőknél a mezők, bűzölögtek a büdös borzak. Nem így ma. Rémülettel hallom nap mint nap a reklámokban a "kellemetlen illatokat" - értsd klozettszag, pisis babapopsi, megposhadt, erjedt ételmaradék förtelmes "illatát" - eltüntető csodaszerek ajánlását. Imígyen terjesztve már megint valami rosszat, mosva össze a tartalmakat, és kiirtva a magyarban eredetileg oly szépen meglevő különbségtételt már magával a szóval: van, ami szaglik, bűzlik (mint az a bizonyos valami, a királygyilkosság Dániában, mert Arany János, a Hamlet fordítója még ismerte és pompásan használta a nyelvet), és van, ami illatozik. A WC biztosan nem.
Mi a helyzet másik kedvencemmel, a viharsebességgel hódító és mindent elsöprő hölggyel? Korábban megszólítás volt csupán: Hölgyeim és uraim! formában, esetleg valaki szíve választottja, elegáns dáma, királynők társalkodója, az udvarhölgy. Mindenképpen finomabb, úribb, rangosabb, arisztokratikusabb környezetben volt létjogosultsága, és jellemzően egy bizonyos kor felett. 16 éves lányok nem voltak hölgyek. Volt emellett számtalan más: kislány, lány, hajadon, asszony és persze a nő. Ez ma mind eltűnni látszik. Nincsenek már magyar lányok, asszonyok, nők, csak hölgyek vagyunk, úgy ötmillióan. Takarítóhölgyek, tanárhölgyek, orvoshölgyek, felszolgálóhölgyek - pincérnők, fodrásznők helyett. Kedvencem a "tolvaj hölgyek", amit volt szerencsém hallani, ugyanúgy, mint a modell hölgyeket, vagy tanuló hölgyeket diáklányok helyett. Várom, mikor írják át a cukrászdákban a finom tojáshabos süteményt nőiszeszélyről hölgyiszeszélyre, vagy a virágboltokban az írisz nevű, kecses virágot nősziromról hölgysziromra. A sor végtelen, a jelenség érthetetlen. Degradáló a nő? A lány? Miért érzik így? Én a magam részéről maradok nő meg asszony, és csak néha, a megfelelő helyen hölgy. Már csak azért is, mert naponta vagyok szenvedő alanya, hogy e téren finomkodunk, aztán gátlástalanul, minden finomkodást, de finomságot, emberséget is nélkülözve elküldjük a hölgyeket a k... anyjukba!
És a hamis szemérmesség iskolapéldája: a romázás. Miközben a cigányok magukat annak is nevezik, cigányvajdáról beszélnek, cigány nyelvről, 100 tagú és nem 100 tagú cigányzenekar(ok)ról, aközben mi szemérmes pironkodással romázunk folyton. Lenézés van a cigány szóban? Nincs. Mint ahogy a kínaiban, magyarban és olaszban sincs. Csak ha lenézéssel töltjük meg. A szavak nem tehetnek semmiről. Könyörgök, ne romázzunk. Ne oktassa ki a műsorvezető interjúalanyát, aki cigányokat emleget, hogy ne cigányozzon, hanem romázzon. Ne kereszteljük át a cigánypecsenyét roma pecsenyére, a cigánymeggyet romameggyre, és ne vessünk romakereket sem.
