Hölgyköltő és tőgypörkölt - TÓTH KRISZTINA

- Egy képzőművészeti középiskolában, sok különc között lettél költő. Már akkor is marslakó voltál? 

 

- Rajzoltam is, de egy olyan iskolában, ahol mindenki nagyon jól rajzol, soha nem sikerült a legjobbak között lennem. Egyenletesen teljesítettem, a rajznál és mintázásnál nagyon ritkán, szinte soha nem éltem át azt, amit a verseknél: hogy az, amit csinálok, fedésben van azzal, amit szeretnék. Az ilyen örömről nehéz lemondani. Már akkor elkezdtem verseket írni, egy irodalmi körbe jártam az Almássy térre, akkoriban járt oda egyébként Kemény István és Vörös István is.

 

- Az első köteted után, a kilencvenes évek elején, hamar irodalmi ösztöndíjat kaptál. Akkor már elvégezted a magyar szakot?

 

- Nem tudtam rögtön a bölcsészkarra menni, mert akkoriban a Kisképző még szakközépiskola volt. A Nemzeti Múzeumban dolgoztam, főleg leltári katalógusokat írtam gyűjteményekről, és közben készültem a felvételire. Nem volt olyan unalmas munka, mint képzelnéd, egy csomó érdekes tárgy került a kezembe. Közben benyomtam a négyévi anyagot, de mikor végül fölvettek, elég furán éreztem magam. Nem volt nekem való a történelem szak.

 

- Hogyan szocializálódtál az irodalomban?

 

- Elmentem irodalmi helyekre, eseményekre, de persze csak mint néző. Az idősebb generációból többen támogattak, például Lator László, aki tanított is az egyetemen, meg ott voltak a barátok, akikkel egy körbe jártam, és ez sokat segített. Akkoriban borzasztó gátlásos voltam, a mai eszemmel egészen nevetséges, hogy milyen helyzetekből tudtam megfutamodni.

 

 

- Nem érzékelek akkora különbséget vers és próza között, vagyis ugyanabból a forrásból táplálkozik mindkét dolog, csak picit más a forma. De a működés hasonló: azon kapom magam, hogy tíz-húsz évre megőrzök jeleneteket és mondatokat, és állandóan úgy figyelem a világot, hogy mi az, ami belőle felhasználható. A prózáim nem a történet, hanem inkább a karakter vagy a kép felől épülnek fel, ilyen értelemben nem is vagyok igazi prózaíró.

 

 

- Mind a kettőből. Változó, mikor melyikre jut több idő. Fordítottam is sokat. Egyik fogadalmam volt tavaly, hogy idén nem fordítok, mert ha olyan szövegen dolgozom, amihez mélyen közöm van, túl sokat viszek bele a munkába magamból. Nem lehet egyszerre ennyi mindent csinálni, közben itt a fiam is.

 

- Vers vagy próza lesz a következő köteted?

 

- Összegyűlt tárcanovellákból annyi, amennyiből már lehet egy könyv, de előtte szeretnék egy verseskötetet. Most jelent meg a második gyerekverskötetem (Állatságok), amely nagyobbaknak szól, fura állatokról.

 

- Említettél egy tankönyvet is.

 

- Négy évvel ezelőtt Valaczka András keresett meg a Nemzeti Tankönyvkiadótól azzal, hogy állítsunk össze egy irodalomkönyvet általános iskolásoknak, amihez a szöveggyűjtemény külön van fiúknak és lányoknak. Abból indult ki, hogy az olvasáskutatási eredmények azt mutatják, hogy a fiúk és a lányok nagyon különböző dolgokat olvasnak ebben a korban. Érdekesebbé szerettük volna tenni mindkét nem számára az olvasást. Borzasztó kíváncsiak voltak a gyerekek, hogy mi az, ami nem nekik szól, a fiúk rögtön elkezdték a lányokét olvasni és fordítva: ez már önmagában nyereség. Elég sok kortárs irodalmi mű is belekerült a válogatásba.

 

 

- Bonyolult kérdés, sokat beszélgettem erről Forgács Zsuzsával, aki szerkesztette a két antológiát. Bennem komoly aggályok voltak, hogy ezzel nem szegregálják-e a nők saját magukat. Három olyan írást adtam, amiről azt gondoltam, hogy fontos, de azt nagyon nem szeretem, ha egy interjúban azzal szólítanak meg, hogy én egy női író vagyok. Úgy érzem, hogy ilyenkor nem magáról a szövegről beszélünk. Egy férfi írót sosem faggatnak arról, hogy befolyásolja-e írás közben, hogy ő férfi. Nekem nem szempont, hogy nő vagy férfi írta a könyvet, amit olvasok. Az tény, hogy tradicionálisan sokkal több férfi író volt, de ez már nincs így. Azt is nehezen viselem, amikor azt mondják, hogy megtudtunk valami speciálisat a női lélekről. Szerintem minden jó irodalmi szövegből valami speciálisat tudunk meg minden egyes szerzőről. Ám, ha nincs valami általános emberi hozadéka, ami mindenkit érdekel, akkor nem érdemes megtudni. Az sem normális dolog, hogy felolvasáson úgy konferálnak fel engem, hogy most egy hölgyköltőt fognak hallani. Olyan ez, mintha azt mondanák, hogy: tőgypörkölt. Miért kell ezt? Legkésőbb, amikor felmegyek a színpadra, ki fog derülni. Az viszont tény, hogy ahhoz, hogy ne tekintsék a nőnemű írókat az irodalomban izgalmas, kedves színfoltnak, meg kell mutatni, hogy sokan vannak és a többségük bizony jó.

 

 

- Egyrészt a Vonalkód című prózakötet szövegeiből, másrészt versekből állította össze Pelsőczy Réka. Teljesen rábíztam a válogatást, mert amit csinál, az egy autonóm műalkotás. Jó volt látni, ahogy az előadás készült, Réka érzékenyen nyúlt a témához és nagyon szépen egyensúlyozott az érzelmesség és az irónia között. Én nem vagyok színpadi szerző, sose írtam drámát, nincs is ilyesfajta dramaturgiai érzékem. A szöveg hamar leválik rólam. A versnél elég határozott elképzelésem van arról, hogyan hangzik. Sokszor, amikor színész szájából hallom, tudom, hogy máshová teszi a hangsúlyokat. Amikor én olvasok fel, akkor azt próbálom visszaadni, ahogyan bennem szól. Azt a kottát tartom érvényesnek, ami belül, a fejemben van, de persze nem kívánhatom, hogy azt mindenki hallja.

 

- Minden kötetednek van valami alapmotívuma. Az újabbnak mi lesz?

 

- Az idő. Mindig jelen volt, de most e körül látszik gyűrűzni a dolog. Szerintem egyébként alapvetően mindenki, mindig ugyanazt csinálja. Ellentmondásos viszonyom van az idővel, már mondtam, olyan vagyok, mint valami edény, minden egy időben, egy rétegben van bennem. Zavarba ejtő ezt összevetni azzal, hogy az idő múlik. A hétköznapokban jól ellátom a feladatokat, jótanuló típus vagyok, de a saját belső időtlen teremben nagyon el tudok tévedni.

 

 

- Éppen erről beszéltem, hogy nem érzékelem az időt és azt sem, mikor mi történt, de azt közben látom, hogy az anyag, a test változik. Van egy novellám, ami pont a test öregedéséről szól, 365 szó: Pelsőczy Réka azt találta ki, hogy egy éven keresztül, minden nap felvesz egy szót belőle úgy, hogy közben filmezi a saját arcát, aztán egy év elteltével majd összevágja az egészet. Nagyon várom, mi lesz belőle. A negyven év különben határ. Nagyon emlékszem arra, amikor a szüleimnél ennyi idős vendégek voltak és magamban felháborodtam, hogy minek építkeznek ezek, mikor már olyan öregek. Egy tizenévesnek ugyanolyan vagyok, mint ők akkor nekem. De nem is ez zavar, ez természetes. Inkább attól szorongok, hogy kevés az idő és valamit nem tudok megcsinálni, a legjobban pedig az zavar, amikor nem a saját dolgomat csinálom.  

 

 

- Én mindig csak a soron következő dologra tudok koncentrálni, ráadásul alkatilag nem vagyok alkalmas arra, hogy nagyobb egységekben gondolkodjak. Mondatok vannak a fejemben, arra hajtok, hogy azokat elcsípjem, hogy azok összeálljanak valamivé. Életmű, halálmű, ki az, aki ennyire tervez szerinted? A következő vers legyen meg: utána úgyis azt érzed, ez még nem az és megint keresed, merre menj.

 

- Nagyon örülök, de nem vettem ám észre, mikor történt. Ez olyan, mint amikor valaki kövér kislány volt és karcsú lesz felnőttként, de mindig ugyanannak a kövér kislánynak érzi magát. Én örökre kívülálló vagyok, megfigyelő, marslakó, akinek mindent jól meg kell nézni, hogy megjegyezze. És ha így nézed a dolgokat, kívülről, akkor bejön a humor is, az meg intergalaktikus - röhögni például pont úgy szoktam, mint egy igazi ember.