A továbbvitt emlékezet nem feltétlenül személyes örökség, de csak a személyesen megélhető élményanyag képes tárolni azt. Kitágítani, elvonni a konkrét történetektől, abszolút fogalommá emelni a holokauszt tanulságait: ennek a tárlatnak ez az absztrakció a fonala, ez fűzi föl a műveket egyetlen, végtelenített körré. Valahogy úgy, ahogyan Kicsiny Balázs videóján folyamatosan körbejár a kamera, végtelenné tágítja a lepusztult belső teret, aminek sarkaiban reptéri jelző-emberek navigálják szögletes mozdulatokkal az utat a hazatérőknek - ha volna bárki, aki visszajönne a lemállott vakolat, az üres falak közé, a még emlékező házba.
Vojnich Erzsébet is ember nélkül maradt építészeti térré formálja az emlékezést; ebben a kontextusban gázkamrának tűnik a tér, de szélesebb értelemben a vastag, sivár falak, a homályban maradó ajtónyílások, a hideg színek magát a létet mutatják megdermedt labirintusnak. Elemi erővel hat a kép, mintegy tükör a kortársak számára, hirtelen megnyíló némaság és félelem. Ez a mű ragadta meg a legpontosabban Bán Zsófia kurátor koncepcióját, aki a válogatásban a közösség történelmi és kulturális emlékezet élő működését kereste. Vele szemben Szíj Kamilla összekarcolt pszeudo-ablaka törékeny, légies jelzése a tragédia maradandóságának.
Személyesebb az a kilenc agyonhasznált, csipesszel fellógatott indigólap, amelyekből László Gergely az értelmezés és az emlékezés finom rétegeit tárja fel. A lapokon megmaradt betűnyomok, az összevissza szaladó sorok már nem olvashatók szövegként, messziről frottázsnak látszanak, de mégis érzékeljük, micsoda szellemi gazdagság vonult végig rajtuk.
Benczúr Emese műve valós, olvasható szöveget alkot, de ennek minden pontja fájdalomérzést kelt; ahogyan a gombostűk átszúrják a fémszövetet, ahogyan a háló mögötti falba beékelődnek, úgy szúrja át a túlélők tragédiamentes világát az emlékezet.
A két véglet - Omara vásznán a szöveggel-képpel ábrázolt haláltábor, illetve Csörgő Attila fotóplasztikája, amely a játékelmélet véletlen fogalmát a túlélés esélyeire vonatkoztatja - a holokausztot mint valós élményt, illetve mint lételméleti fogalmat veti föl. Mégis igen közel állnak egymáshoz: Omaránál a grafitiszerű, krétafehér felirat a fekete-szürke tábor látványán, Csörgőnél a sötét ablak előtt feldobált kocka pályája, amit fénycsíkok jeleznek, ugyanazt a kontrasztot jelenítik meg, amit a véletlen túlélés paradoxona az emlékezet elsődleges hordozóiba örökre beleégetett.
