A jégkalapács - félliteres üdítős üveg formájúra fagyasztott fejével - a világgyógyítás eszköze. (Vlagyimir Szorokin nekilódult képzeletének regénytermékét, e sziszegő létkritikát színpadra alkalmazta: Petrányi Viktória és Mundruczó Kornél - Bratka László kitűnő fordítása nyomán). A holtak ("holt lelkek") között egyesével keresik az "élőket" a felébredettek szőke, kékszemű szektájának tagjai, a lágyan mosolygó, ellenvetést nem ismerő üdvözült brigantik. A súlyos kalapácsütések alatt felvérző, behorpadó mellkasok tépő fájdalmából kidobog az eddigi esztendeit állítólag átaludt szív: új néven új életet kezdhet a fivérek és nővérek eredetileg mindössze huszonháromezer megigazult főre pályázó, huszonhárom szavas szókinccsel bíró világközösségében az átvert egyén. A szabad választástól megfosztva, az akarattalanság - azaz egy közös, absztrakt akarat - mákonyos bódulatában élhet az éteri vagy állatias lebegésnek, aki átesett a metamorfózison.
A csillagos ötöst érdemlő zenedramaturgia, a tempót adó, igen változatos zenei szemelvények tekintélyes részének angol nyelvű, jól érthető szövege nem engedi, hogy egyszerűen posztszovjet orosz színműnek nézzük az átiratot. A jég - anyagának törmelékessége ellenére - a megdermedőben levő, kapcsolatokat hibernáló magán- és közösségi szféra egyetemes drámája, az emberiség közelítő jégkorszakának víziója; világnyelv(ek)en beszél. Az első rész százhúsz perce során tegnapi, lepusztult orosz díszletek mocskos, kisrealista karácsonyi lomtárának megváltatlanságában, a második rész egy órája alatt egy szürrealisztikus fenyőerdő horizontja előtt, a fák közé ültetgetett figurák révén, a hetedik mennyországot ígérve. A fenyők válnak-e lesújtóan emberarcúvá, vagy az alakok ivódnak bele a történelemnek megfizető, a civilizációt elemésztő, illuzórikusan madárcsicsergéses természet barátságos rémuralmába? Eldöntendő. És mindegy. Holtak között nem élőkre - úgy is csak holtakra lehet akadni. S nem csupán annak szíve üres, mint egy lyukasan kopogó csonthéjas, akit értéktelen dióként roppantanak össze a tévedhetetlen küldetés katonái, hanem azé is, aki bebocsátást nyer a magát főleg a legalpáribb szexualitásban megfogalmazó közösségbe.
Péterfy Bori höbögő, bármely megaláztatást asszimiláló "nappali pillangója" (Nyikolajeva), Rába Roland Szibéria-hideg bankár-gengsztere (Parvaz/Szavva), az aljaember jellemzésében intellektuálisan és fiziológiailag tévedhetetlen Mucsi Zoltán (Apa/Szúnyog) véglénye a legjobb, a második rész elején pedig Csákányi Eszter (Anya/Ekosz) a további vallomások tónusát megrendítően eszköztelen monológgal megalapozó jelenléte dominál. Egyenletes teljesítményt a szerepek hektikus előretolása, visszavonása miatt egyikük sem nyújthat (számos jelenetet az épp nem érintett színészek csak szemlélnek, s noha ugrásra készen, mégis a szituációból kiszorulva).
Scherer Péter (Autós) színésztársai többségéhez hasonlóan pompásan vált burleszkből középfajú drámába, abszurdoidból tragédiába. Gyabronka József (Rom/Andrej) kettős énű, angyalparókában szélhámoskodó jégszakember szív-specialistája, Tóth Orsolya (Ip/Vika) pöttömségében nagy erőt hordozó kislányos nő-foltja, Katona László (Kiela/Pása) és Bánki Gergely kádban, vízben tomboló fürdőszobai kettőse sem maradhat említetlenül a szuverén rendezői diktálás meg- és átértett közös színészi munkájából.
