Ha már Homérosz, akkor persze, hogy az Odüsszeia: az Íliász végtelen csatajeleneteivel még Hollywoodban is csak félig-formán boldogultak, mi labdába se rúgnánk itt, az Andrássy út közepén. Odüsszeusz sztorija színpadra termett. Adott egy valódi hős, aki itt és most valahogy nem tűnik annyira hősiesnek, de erről később. Szóval van a hős, aki mindenkit lekaszabol, aki az útjába áll, és eközben - látszólag - egyetlen cél vezérli, ti. hazatérni szeretett Ithakájába, hogy végre karjába szoríthassa aráját, a kérőket magától sikerrel távoltartó Pénelopét. Szép, lineáris történet, a nimfomán nimfától eljutunk a meleg családi tűzhelyig, happy ending, ésatöbbi. Csakhogy...
Csakhogy a Homéroszt átíró Garaczi László ennél kicsit bonyolultabb - bár az eredetinél nem feltétlenül jobb - történetet kreált. Gyönyörű, ahogy a több tízezer verssoron átrágva magát addig tisztogatja, fényesíti a mítoszokat, míg eljut egy teljesen világos, a Homéroszt nem ismerők számára is pontosan követhető, lélektanilag is hiteles cselekménymagig. Írásműve mintha a 'cherchez la femme' jelmondatát követné: az Odüsszeusz életében előforduló nagyszámú hölgyvendéget egyetlen embernagyságú bábra erősített különféle maszkok teszik majd élővé a színen. A kihívó Kalüpszó, a kacér Nauszikaá, a bűbájos Kirké után a törődött Pénelopé álorcája jelent megnyugvást Odüsszeusz számára. De csak ideig-óráig: nem elsőként a világirodalomban Garaczi folytatja a históriát, dantei ihletésű zárlata azonban idegen testként lóg az egészen. Vagy talán Valló Péter lendülete fogyott el a nyolcvan perces előadás vége felé közeledve? Az előadás hajója időnként ugyan megfeneklik, de zátonyra sosem fut: amit látunk, ötletes, látványos, játékos és rendkívül szórakoztató. A rendező igen távoli gondolattársításai is többé-kevésbé belesimulnak a homéroszi műből montázsszerűen összevagdosott jelenetsorba.
Valljuk be, az egész fabatkát sem érne, ha nem László Zsolt játszaná a tarkaeszűt. Odüsszeusza a mások által belésulykolt hősi szerepre folyton reflektál, sőt ironizál vele, miközben mégsem válik kisszerű, nevetséges alakká. Kőbe vésik tetteit, miközben ő csak egy kis kalandot keresett. Az érett, erős férfitestben nyughatatlan ifjonti hév lángol. Képtelen komolyan venni a női kar idegtépő siránkozását, a tekintetéből világos: ennél többre, másra vágyik ő. Lehet, hogy Pénelopé arca sem csak a kimerítő várakozástól oly elnyűtt. Talán azért, mert tudja, hogy hiába tért haza kedvese, néhány hónap múlva már újra lesz kiért aggódnia.
