Január 11-én mutatják be hazánkban Patrick Süskind Parfüm című regényének mozi változatát Tom Tykwer rendezésében. Az eddig negyvenkét nyelvre lefordított irodalmi mű megfilmesítésébe olyan rendezőnek is beletört a bicskája, mint Stanley Kubrick, így a Lé meg a Lola direktora nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a filmre vitel mellett döntött. Többek közt erről is mesélt a malefirst.co.uk újságírójának, amit a könyv rövid bemutatása után ismertetünk.
A 18. században játszódó történet középpontjában Jean-Baptiste Grenouille áll, aki az illatok zsenije. Számára a világ nem színeket, fényt, valódi, megfogható és látható dolgokat jelent, hanem szagok kavalkádját. Párizs legbűzösebb pontján, a halpiacon született Grenouille már eszmélésétől fogva a művészi tökélyre törekszik, hogy egy igazi, zseniális művészhez méltó kitartással hozza létre művét, a világ legtökéletesebb parfümjét. S mivel magának semmiféle szaga sincs, ezzel akarja behinteni magát, hogy mindenkinél különb legyen, hogy mindenki szeresse.
E parfüm előállításához azonban fiatal lányok lenyúzott bőrének az illat-eszenciája szükségeltetik.
"Vajon kit ábrázol ez a mégsem horror történet? Gyilkost, állat-embert, őrültet vagy zsenit? Aki semmit sem tud önmagáról, csak érzi, éli, mohón birtokolja a létet, titkaival, gyötrő retteneteivel és illatszálakra szedi szét a szaggombolyagot. E meghökkentően izgalmas, filozofikus, lélekbúvárkodó mű a már-már horrorszerű, kalandos történetek kedvelőinek, de a lélekábrázolás modern eszközei iránt érdeklődő felnőttek olvasmánya" - írja találóan a műről Legeza Ilona.
Dustin Hofmann Giuseppe Baldini parfümgyárost, míg Alan Rickman (Harry Potter-Piton professzor) Antoine-t játssza, kinek lánya Grenouille számára a vágy titokzatos tárgya. A sátáni főhős szerepére a még csak 26 éves, szinte teljesen ismeretlen Ben Whishaw került kiválasztásra.
El tudom képzelni mennyire megörült, amikor rátalált az Old Vic-en a Jean-Baptiste Grenouille-t megformáló Ben Whishaw-ra, aki éppen akkor a Hamletben remekelt.
Hát igen, sóhajtottam egy nagyot és azt mondtam magamban: 'köszönöm Istenem, megvan végre, akit kerestünk'. Ez a megkönnyebbülés nem volt alaptalan, hiszen már annyi ideje vadásztunk egy megfelelő színész után. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat és ösztönösen érezni fogom, hogy ő az. Azonnal egy hullámhosszra kerültünk Ben-nel. Hagyta magát beszippantani a karakter által. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla: rendkívül intelligens, képes arra, hogy Patrick Süskind művét a maga komplexitásában megértse és közvetítse. Ennek köszönhető, hogy igazán könnyű volt Ben-ből mindent előhozni, tökéletesen ráérzett arra, mikor kell az ösztönökre hallgatni, és mikor átbeszélni a dolgot. Ezzel nagyon megkönnyítette a dolgomat.
Nekem is az jött le a vászonról, hogy Whishaw abszolút mértékben azonosult Grenouille-val. A lehető legjobb alakítás nyújtotta, vagy tévedek?
Igen, fantasztikus a szerepben. Minden szinten remekül működik, amit csinál. Ahogy néz, ahogy beszél, ahogy mozog és mindezek kombinációjából valami fantasztikus született. Amikor őt nézzük, egyszerre látunk benne ártatlanságot és sötétséget, valami állatiasságot és emberi nagyszerűséget. Zseniális szörnyeteg.
Mennyire volt közel ahhoz, hogy valaki másnak adja a szerepet, akire feltehetően ennyire nem passzolt volna?
Furcsa, de amíg Ben-t meg nem találtuk, azt éreztem, hogy várnunk kell. Ha ez tíz évig tart, akkor addig. Miután rátaláltunk, már meg tudtuk győzni a producereket, hogy érdemes befektetni ebbe a moziba.
Lát valami hasonlóságot abban, ahogy Grenouille játszadozik az emberekkel, amilyen hatással van rájuk és a közt, ahogy egy rendező elvarázsolja a közönséget?
Egyértelműen a produkcióban ez is benne rejlik, ha nem is annyira a felszínen, mint inkább a sorok közt olvasva derül ez ki. A manipuláció mindig is a mozi sajátja volt, lényegéhez tartozik, amely természetesen nem kizárólagos sajátosság. A rendezők 'feladata', hogy a karaktereket, a színészeket olyan köntösbe öltöztessék, amely az emberek számára valamilyen oknál fogva kívánatos, vagy ha nem is az, de nehezen elérhető vagy egyszerűen elérhetetlen. Azért tudjuk ezt megtenni, mert nekünk is ugyanazok a vágyaink, ezzel játszadozunk, akiknek 'adjuk' a filmet, mi vagyunk, a nézők is egyben. Az élet túlnyomórészt nem áll másból, mint mások manipulálásából.
Van egy jelenet a filmben, amikor Grenouille jelenléte óriási tömeghisztériát kelt, ami alól természetesen ő sem tudja kivonnia magát.
A forrongó tömeg sajátossága, hogy ahelyett, hogy kivetneémagából, egyre inkább beszippant. Ezzel kapcsolatban, különösen nálunk, Németországban vannak tapasztalatok. Olyan ez, mint egy vírus. Az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. Tudom, hogy az összehasonlítás nem állja meg száz százalékosan a helyét, de megpróbáltam ezt a tapasztalást társítani egy rock koncert-beli élménnyel. Mindig is úgy képzeltem el, hogy Grenouille valami hasonlót él át ahhoz, mint amit egy popsztár megtapasztal. Eggyé válik az őt éljenző tömeggel.
Ez igaz, de ebben a mozzanatban benne van Grenouille fájdalma is, a zseni kínzó magánya.
Így van, ahogy mondja, az átélésben benne rejlik egy nagyon speciális önimádó mozzanat is. A folyamat sajátossága, hogy amikor saját magunkat rávetítjük másra, és azt képzeljük, hogy mi is a színpadon állunk, ugyanabban a pillanatban ráébredünk annak a másiknak a végtelen magányosságára. "Külön állók vagyunk". Mindannyian ismerünk olyan sztorikat, melyek főszereplői ilyen rocksztárok, akiknek nem áll a sírjánál senki.
Melyik a nehezebb, ilyen nagy tömegeket megmozgató jeleneteket dirigálni vagy intim közeliket forgatni?
Azt kell, hogy mondjam, mind a kettő koncentrációt igényel és egyaránt bonyolult, hiszen mind a tömegjeleneteknek, mind a közeliknek megvan a sajátosságuk. Fárasztó volt.
Mit gondol, a Parfümnek vannak olyan vonatkozásai, melyek a ?mára? is érvényesek, amit a néző 'hazavihet' magával tanulságként?
Azt hiszem, hogy a film igazi ereje abban rejlik, hogy igen tág keretet nyújt az értelmezésnek. Sőt, azt mondhatom, valójában erről szól a Parfüm, csomó-csomó témához hozzászól, egyszerre beszél a manipulációról, a hírnév természetéről, valamint azt vizsgálja, a befolyásolás és a karizma, a különböző személyekben meglévő szuggesztív erő hogyan 'menti át magát' évszázadokon át és hogyan formálódik, alakul át. Ezért is imádtam a könyvet, mert nagyon sok dolgon lehetett rágódni.
Alkotása koprodukcióban készült, melyhez egy elég jelentős számú nemzetközi stáb lett összetrombitálva. Igaz az, hogy négy különböző nyelven kellett irányítani a csapatot?
Igen, ez így van, habár a forgatáson végig angolul beszéltünk egymással. De mivel Franciaországban és Spanyolországban is megfordultunk, ezért előfordult, hogy az alapvetően németekből álló személyzet felhígult, ami kisebb kavarodást okozott. Azonban rögtön hozzá kell tennem, hogy sosem olyan mértékben, ami már akadályozta volna a munkát. Egyébként én ragaszkodom a saját stábomhoz, amióta az eszemet tudom a DP-el készítem a mozijaimat. Ebből következik, hogy olyan a csapat, mintha egy család lenne, akik már szavak nélkül ismerik egymás gondolatait. Megértem Ben-t, amikor egy kissé kényelmetlenül érezte magát, nem csoda, hiszen általában német zsibongás vette körül. Ezt a magányosság érzést olykor csak fokozhatta, hogy számtalan olyan jelenetben kellett részt vennie, ahol nem egy színészhez beszélt, hanem egy halott vagy egy boros üveg társaságában 'mutatkozott'.
Azt rebesgetik, hogy a Taxisofőr hatása érződik a filmen. Igazuk van?
Teljes mértékben. Ben nem látta Scorsese nagyszerű alkotását, így fogtuk magunkat, kibéreltünk egy termet és kettesben megnéztük az egyik kedvenc filmemet. Mindenképpen arra szerettem volna felhívni Ben figyelmét, hogy 'tanulmányozza' Travis Bickle karakterét, aki ugyebár teljes mértékben elítélendő dolgokat tesz, de mégis megértjük a motivációit, magába szippantja az embert. A De Niro megformálta karakter magányosságában sajnálatot kelt, azt gondolom, hogy ez rettentően veszélyes. Ez hasonló, mint, amit a Parfümben látunk. Olyan történet, amely magához édesget, annak ellenére, hogy erkölcsileg nehezen igazolható dolgok történnek benne. Mindenkinek ki kell alakítani a saját ítéletét a mozival kapcsolatban.
Hogyan jött az ötlet, hogy Dustin Hoffman-t Baldini-nek öltöztesse?
Korábbról ismertük már egymást. Látta a Lé meg a Lolát, amitől nagyon lázba jött. Az éjszaka közepén csöngött a telefonom, beleszólt a központos hangja: egy bizonyos Dustin Hoffman akar önnel beszélni, mire én: 'hát igen, persze, nagyon vicces'. Még csak három órája hajtottam le a fejemet és valaki azzal szórakozik, hogy Dustin keres ? gondoltam. Pedig tényleg ő szólt hozzám a vonal másik végről, ráadásul annyira lelkesen. Elmondta, hogy látta a Lolát és, hogy együtt kell dolgoznunk, amire azt feleltem, hogy persze, persze, amint találok egy hozzáillő szerepet, hívom. Ez öt éve volt és most itt áll a tökéletes Baldini.
A Parfüm olvasásakor már rá gondolt?
Igen, mert tudtam, hogy Dustin-nak van egy olyan színpompás, rikító "paradicsommadaras" énje. Emellett nagyon izgatott, hogy összehozzam őt Ben-nel, tudja az öregedő zseni és a fiatal trónörökös találkozása, tiszta feszültség, kis versengés egymással, természetesen mindez pozitív értelemben. Szimpatikusak voltak egymásnak, de éreztem, hogy Dustin úgy tekint Ben-re, mint aki majd átveszi az ő szerepét. El kellett ismernie, hogy fantasztikus tehetség, a jövő generáció jeles képviselője. Azt hiszem, mindez lejön a vászonról.
