Ha történelmi személyiségre családtag emlékezik, akkor az érdekesebb minden historikus leírásnál, dokumentumnál. A hivatalos értékeléseket mindig átszövi a politika, a különböző érdekű szemlélet, de egy közeli hozzátartozó talán az ilyesfajta elfogultságok mögé láthat. Persze a rokon, a leszármazott sem mentes az elfogultságtól. Mégis, amikor Horthy Miklós unokáját hallgatjuk a vele készült filmre vett emlékezésekor, rokonszenves személyisége eloszlatja kétségeinket.

A kormányzó idősebbik fiának korán félárvaságra jutott gyermeke élete első éveiben, kisgyermekként élte át a háború végső éveit, a legtragikusabb időket, családja német fogságba vetését és kitoloncolását az országból. De igazán a portugáliai emigrációban eszmélt mindarra, ami történt.  Ő már egy civil nagyapát ismert meg, egy kedves öregurat, aki szeretettel foglalkozott vele, mesélt neki a régi időkről, demokráciáról, a parlament működéséről, a képviselők feladatiról. Felnőttként mindebből megpróbálta összerakni és elemezni, milyen is lehetett igazándiból Horthy Miklós politikai felfogása. Arra következtetett, hogy konzervatív liberális volt a lelke mélyén, de – tette hozzá – ezt a felfogását nem realizálta.   

Horthy Miklós családja körében

Horthy Miklós egyetlen unokája igyekszik tárgyilagosan, szenvedélymentesen sorra venni a nagyapjától hallott, ma már történelmi eseményeket: a  németekkel való szövetség kényszerűségét, velük az értelmetlen háborúba sodródást, a kassai bombázás szovjet provokációként beállított casus bellit, a kormányzó ambivalens viszonyát Hitlerhez, Hitler lekezelő viselkedését (míg katonái megszállták az országot, ravaszul magához rendelte a kormányzót, aki – az unokája szerint – az akkori arroganciája láttán azt gondolta, van nála revolver, le is puffanthatná a diktátort… Milyen jó is lett volna!). Aztán a megszállást, a Führernek a trianoni békediktátummal elveszett területek visszaszerzésének vágyát kihasználó zsarolásait, az 1944 októberi fegyverszüneti tárgyalásokat Sztálinnal, a szerencsétlen kiugrási kísérletet…

Nézem és hallgatom, s közben feltámadnak az emlékeim. Emlékeim a filmen látott, kellemes modorú férfiról, mint kisgyermekről, akit a mamája szánkáztat a téli Várudvaron. Ültünk a moziba, vártuk a játékfilmet, de előtte pergett a híradó… És láttam akkor, mint most is, ezeket a közbeiktatott híradórészleteket.

Kamaszként éltem át a negyvenes éveket, hát tudom egyeztetni élményeimet mindazzal, amit Horthy István a nagyapjától hallott. Persze a politikai események mögé nem láthattam, ahogyan más se, csak a bőrünkön éreztük azt a szörnyű sodrást, amivel az ország hömpölygött a mind nagyobb katasztrófa felé.

Az unoka itt-ott Horthy politikai naivitását is érzékelteti. Azt állítja, hogy nagyapja eleinte nem volt tisztában a deportáltak sorsával, a koncentrációs táborba hurcoltak megsemmisítésével, s csak később döbbent rá, amikor az auschwitzi iratokat látta. (Ezzel kapcsolatban is el kell fogadnunk, hogy személyes visszaemlékezést hallunk, nem történészileg alátámasztott tényeket.)

Akik akkor éltünk, szemtanúi lehettünk az antiszemitizmus pusztító erejének, ami persze a nyilas hatalomátvétel után tobzódott igazán. A gátlástalanná vált vérengzés Szálasiékat terheli. Magyarország legnagyobb tragédiája volt annak az embernek a létezése. Pontosan emlékszem arra az októberi, napfényes délre, amikor a kis néprádióból hallgattuk a proklamációt. Horthy szavaira fellélegzett az ország. Fellélegeztünk valamennyien. De hogy lehetett ilyen ügyetlenül csinálni?!  Horthy bejelenti Veesenmayernek, hogy fegyverszünetet akar kérni Sztálintól. Még jó, hogy nem magának Hitlernek telefonálta meg!

Horthy Miklós Hitlerrel 1938-ban
Forrás: Wikimedia Commons

És egyébként is, milyen naiv elképzelés, hogy a német titkosszolgálat nem vesz észre semmit a készülődésről?  Hogy nem mennek Horthy Miklós fia után, amikor az tárgyalni indul a jugoszlávokkal? Még a fűszálak ringását is pontosan megfigyelték a vesztüket érző németek! Igen, bátor tett volt persze, tudva azt, hogy a fia a Gestapo kezében van, mégis elmondani a rádióban a szöveget. Az már más kérdés, hogy a legfontosabb nem hangzott el: a katonák minden vonalon azonnal támadjanak a németekre. Mert az árulók ezt a szöveget kihúzták. A proklamáció elhangzott, a szovjet csapatok vártak, a mi katonáink meg tétován kérdezgették egymástól, hogy: most mi van? Nem az első eset a magyar történelemben ez a balfogás. De ez negyvennégyben végzetes volt.

És persze aztán volt mód kényszeríteni a kormányzót – unokája szerint három géppisztollyal a feje körül –, hogy vagy aláírja lemondását Szálasi javára, vagy többé nem láthatja a már mauthauseni fogságban tartott fiát. A hóhér meg készen állt, hogy hat szörnyű hónapra átvegye a hatalmat. Az őrület hónapjai következtek, szó szerint az őrületé. Az ország, a főváros oda lett dobva a pusztulásnak.

Az unoka említi arisztokrata származású édesanyja, gróf Edelsheim-Gyulai Ilona részvételét az angolok felé tapogatódzó, Kállay Miklós-féle próbálkozásokban, a kiugrást előkészítő iroda munkájában, lojalitását az apósa fegyverszüneti terveivel, a zsidó közösségekkel való kapcsolatait – amiért a háború után az izraeli Yad Vashem Intézet kitüntette. Említi Sztálin közbenjárását, hogy Horthyt ne állítsák vádlottként a nürnbergi bíróság elé, csak később idézték be tanúnak Veesenmayer perében.   

Nem mentegetni jött a kormányzót, csak józan beszélgetésre vágyva, szelíden felróni az internetes fórumoknak, hogy véleménye szerint pontatlanság fasisztának bélyegezni Horthyt, hiszen a fasiszta párt Mussolini nevéhez kötődik. Persze, teszem hozzá, emlékszem, hogy a szovjet katonák mindenkit fasisztának neveztek, akik ellenük voltak. Később már inkább járta a német nemzeti szocialista pártra utalva a náci. De hát nem a szavakon múlik, tudjuk, amit fed az elnevezés. Horthy Miklós – mondja az unoka – nem volt fasiszta, lenézte Hitlert és lenézte Szálasit (akit korábban be is börtönzött a Horthy-bíróság, mint felforgatót, így a szegedi Csillag börtönben szőtte ábrándjait a hatalomátvételről.)

Horthy István tudja, hogy nagyapja sok hibát követett el. Természetes, hogy szeretettel gondol rá, nem ítéli el, aki apja helyett apjaként nevelte Portugáliában, de úgy véli, neki az a dolga, hogy bocsánatot kérjen mindazoktól, akik a nagyapja miatt szenvedtek. Ezt tartja kötelességének a családja nevében, és ezért a gesztusért állt a felvevőgép elé.

Nyitókép: Horthy Miklós 1919-ben. Fotó forrása: Magyar Nemzeti Filmarchívum