Ezt a részt akár jazz-rock effektekkel is meg lehetne csinálni

Krommer fuvolára, oboára és zenekarra írt kettősversenyében játszottál nemrég szólót a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén a Zeneakadémián. Számomra a darab is újdonság volt.

Krommer – ahogyan a programban szereplő Hummel is – leginkább a fúvósok körében ismert zeneszerző, népszerű műveit fúvóshangszerekre komponálta. Mindketten Mozart kortársai voltak, és bár a saját korukban népszerű szerzők, nem annyira eredetiek, inkább „jó iparosok”. François Leleux oboaművész-karmester többször dolgozott már a Nemzeti Filharmonikusokkal, az ő ötlete volt, hogy ezt a darabot eljátsszuk. Az este programját is ennek a korszaknak a zenéiből állította össze. A már említett Hummel-darab oboaszólója – amit ő játszott – klasszikus show-műsor, nem korszakalkotó mű, viszont a hangszeres művésznek remek kibontakozási lehetőséget ad. Amikor felkért minket – Szabó Anita fuvolaművésszel –, hogy ezt a Krommer-darabot játsszuk, rögtön elkezdtem a neten felvételeket keresni, hogy meghallgassam, de alig akadt néhány. A kottaanyag is rettenetes volt, egy próba azzal ment el, hogy a hibákat kijavítsuk. De azt érzem – és a közönség reakciójából is ez derült ki –, hogy a maximumot ki tudtuk hozni ebből a darabból.

Oboistaként mi volt benne a kihívás?

Ez nem tartozik a technikailag nehéz darabok közé, itt inkább az volt a feladat, hogy egy olyan művet kellett zeneileg is izgalmasan előadni, ami nem kínálta fel ezt magától értetődően. Vagyis egy kevésbé jó darabból kellett nagyon jó darabot csinálni. Számomra ezen az estén az volt igazán különleges, hogy a világ legjobb oboása, François Leleux javaslatára kért fel a Nemzeti Filharmonikusok, ő vezényelte a darabot, majd a koncerten szólistaként is fellépett. Hát, ehhez igencsak fel kellett kötni azt a bizonyos nadrágot…

Amikor egy hangversenyre készülsz, mindig úgy kezdesz neki, hogy felvételeket hallgatsz?

Ha korábban játszottam a darabot, akkor nem. Ha ismeretlen számomra, akkor meghallgatom, mert a hangzás sokkal árnyaltabb képet ad, mint önmagában a partitúra. Emlékszem, amikor szóltak, hogy Leleux-vel ezt fogjuk előadni, éppen a kisföldalattin jöttem be próbára, és fülhallgatóval hallgattam útközben.

Az egyik, Nemzeti Filharmonikusokkal közös koncerteden Leleux oboára és zenekarra áthangszerelt operaáriákat adott elő. Oboán bármit el lehet játszani?

Biztosan vannak az oboának is korlátai, de szerintem a korlátok arra valók, hogy feszegessük, Leleux ebben is kiváló. Nagyon sok kortárs zenét játszottam, csaknem tíz évig muzsikáltam az UMZE Kamaraegyüttesben, amelynek repertoárján kizárólag 20-21. századi alkotások szerepelnek. A kortárs szerzők előszeretettel próbálkoznak olykor extremitásokkal is. Előfordul, hogy egy-egy dolgot nehezebb megcsinálni. Egyik alkalommal, amikor Eötvös Péterrel dolgoztunk együtt a Nemzeti Filharmonikusoknál, akadt egy rész az operájában, amit a próbán sosem tudtam úgy megcsinálni, ahogyan ő szerette volna. Szünetben odajött, hogy: – Túl nehéz ez a rész? Akkor játszhatnád inkább úgy, hogy… De akkor is tudtam, hogy nem a művet kell átírni, hanem nekem kell még többet gyakorolnom, és kitalálni a megoldást. A következő próbán már ment.

Pécsi zenészcsaládból származol. Az oboa drága, érzékeny hangszer, amikor zeneiskolás voltam, a fúvósok versengtek egy-egy iskolai kölcsönhangszerért.

Ez sajnos most is így van, mert egy használható fuvola vagy klarinét tizedannyiba kerül, mint egy használható oboa, az iskolákat pedig nem veti fel a pénz. Az én hangszerválasztásom igen mulatságos történet, de éppen így volt. Általános iskolásként először furulyaszakkörbe jártam. Amikor úgy éreztem, hogy ennél többet szeretnék, akkor elmentem a pécsi zeneiskolába Csikós Miklós tanár úrhoz. Négy hónap alatt végeztem el több év tananyagát, így év végén megkérdezte, hogy van-e kedvem feljebb lépni. Kilencéves voltam, és az korainak számít. Az oboát egy fiatal ráér 13-14 évesen elkezdeni, csak az a fontos, hogy legyen valamilyen más hangszeres előképzettsége. Mondták, hogy választhatok: fagott, oboa… Mondtam, fogalmam sincs, melyik milyen, kértem, hogy mutassák meg. A fagott tokja akkoriban még nagyobb volt, én pedig biciklivel jártam, és azonnal láttam, hogy az nem fér fel a csomagtartóra. Így lett az oboa.

Aztán az oboával is ilyen öles léptekkel haladtál?

Elég jól ment, hiszen végig kiváló tanáraim voltak. A középiskolát már Budapesten kezdtem a Bartók-konziban Kemény János tanár úrnál.

Akkor már egyértelmű volt, hogy zenész leszel?

Igen. Persze voltak mellékutak, amikor az ember megtorpan, úgy érzi, hogy elege van, keresgél. Aztán amikor a konziban negyedikesként megnyertem a Richter János Fafúvósversenyt, felvételi nélkül kerültem be a Zeneakadémiára. Harmadéves akadémistaként felvettek az Operaház zenekarába, negyedikesként meg már a Fesztiválzenekarban játszottam, szóval onnantól beindult a dolog.

Egy oboista esetében fel sem merülhet a szólistalét?

Nem igazán. Nemcsak Magyarországon, hanem világszerte sem. Említettük François Leleux-t. Ő is zenekarban kezdte, most pedig a szólistapályája mellett vezényel.

Zenekarban játszani bizonyos értelemben összetettebb feladat, érzékeny figyelmet igényel.

Olyan, mint a kamarazenélés, csak többen vagyunk. Én nagyon szeretem, mert egyszerre kell figyelned és alkalmazkodnod, aztán bizonyos részeken szólistává avanzsálsz, majd visszatérsz. Ez nagyon változatos feladat, és nekem így tökéletes. Én mindig erre vágytam gyerekkoromban, hogy zenekar is legyen, kamara is legyen és szólózni is lehessen. Szerencsére nekem ez mind megadatik.

Hogyan kerültél az Operából a Fesztiválzenekarhoz?

Az Operában csak határozott idejű szerződésem volt egy ösztöndíjjal megtoldva. A Budapesti Fesztiválzenekar éppen akkor állandósult, köszönhetően annak, hogy kiszámítható támogatást kapott. Előtte kisegítettem ott egyszer-kétszer, amikor még projektzenekarként működtek. Elmentem próbajátékra, és bekerültem, akkor még angolkürtöt is fújtam.

Miért volt jó tanulópénz a Fesztiválzenekar?

Iszonyú jó közeg volt, tele fiatalokkal. Fischer Ivánnak már akkor is komoly nemzetközi tapasztalata volt. Soha nem felejtem el, hogy zöldfülűként egy Dvořák-szimfóniában fújtam a második szólamot, ami rettentő nehéz volt. Iván a próba végén elmondta, hogy mit hogyan kellene játszanom, én pedig kifakadtam, hogy ezt lehetetlenség eljátszani. Mire azt felelte, hogy néhány hónapja vezényelte egy amerikai zenekarnál, és ott el tudták játszani. Ez kihozta belőlem a versenyszellemet, hazamentem, és addig gyúrtam, amíg aztán én is el tudtam játszani. Sok dolog későn jött nekem, de soha nem adtam fel.

Mi jött későn?

Sokáig fújtam második szólamot és angolkürtöt, időnként kisegítettem az első poszton, de 38 évesen lettem csak szólamvezető. Ez későnek számít.

Miért volt ez fontos?

Éppen a sokszínűség miatt, amiről már beszéltem. Úgy éreztem, hogy bár mindegyik poszt másfajta kihívást tartogat, én élvezem, amikor a vállamon viszem a dolgot, időnként szólistaszerepbe kerülök, aztán újra belesimulok a zenekarba, és kamarazenészként játszom. Amikor beszélgetünk, éppen Schubert Befejezetlen szimfóniáját próbáljuk a Concertóval, és ebben is annyi szín van, érzékeny váltások, amikor átveszem a dallamot az egyik hangszertől, majd továbbadom. Szeretem ezt a folyamatos játékot.

2000-ben kerültél a Nemzeti Filharmonikusokhoz. Kocsis Zoltán hívott?

Nem, próbajátékra jelentkeztem. Éppen az előbb említett előrelépés lehetősége izgatott. Ha az ember fiatalon bekerül egy együttesbe, akkor könnyen skatulyában marad. A szakmai fejlődésem érdekében kellett váltanom. 2009-ben pedig felszabadult a szólamvezető pozíció, és akkor Kocsis Zoltánban és a zenekarban sem volt kétség, hogy azt a helyet én kapjam meg. Zoli páratlan zenész volt. Kevés ember jelent a pályámon viszonyítási pontot, de az ő szavai a mai napig a fülemben csengenek. A kotta szentsége, a zeneszerző ismerete és semmi öncélúság – ezt ő nagyon tudta, és szigorúan be is tartatta.

Mitől értettétek meg egymást mint kamarapartnerek?

Mindig azt éreztem, hogy amikor a zongoránál ült, akkor teljesen más arcát mutatta. Háttérbe szorult az irányító karmester, és figyelmes kamarapartnerré vált. Sokat köszönhetek neki.

Mitől inspiráló egy karmester?

Ha zeneileg hiteles. Akkor megy vele a zenekar. Sokan a vezényléstechnikára esküsznek. Persze, az is fontos, de az önmagában olyan, mint a hangszeres szólistánál a virtuozitás. Ha nincs mögötte érvényes zenei szándék, nem sokat ér.

Maximalista vagy?

Próbálok az lenni, de félek, nem vagyok az.

2009-ben lettél szólamvezető a Nemzeti Filharmonikusoknál, és akkor vendégként már játszottál a Concerto Budapestnél.

Tíz évig dolgoztam a Concertónál kisegítőként, aztán ezek az alkalmak egyre sűrűbbé váltak, és 2019-től már szólamvezetőként erősítem a zenekart.

Hogyan lehetséges, hogy valaki két zenekarnál szólamvezető?

Mindkét helyen van váltótársam, így ügyesen össze lehet hangolni. Amikor az egyik helyen szabad vagyok, akkor a másikon dolgozom. Ez megint a sokszínűségről szól.

Van a repertoárban különösen kedves szerződ?

Bach, Haydn és Mozart – olyan számomra a zenéjük, mint egy ősforrás. De ahogyan beszéltük, sok kortárs művet játszom, számos zeneszerző komponált darabot számomra – Sári Józseftől Malek Miklóson át Serei Zsoltig. Azok közé tartozom, akik a zenekarban is örömmel és nem fenntartással fogadják a kortárs zenét. Egyébként is előszeretettel használjuk a kortárs zene kifejezést, de ez azon túl, hogy mondjuk még élő zeneszerzők műveit jelenti, kevés általános jellemzővel bír. Malek Miklós oboaversenye például melodikus alkotás, bizonyos értelemben nem is kortárs zene. De mindegyiket nagyon szeretem, mert a maga nemében különleges mű. Kurtág Gyuri bácsi 80. születésnapján a Müpában játszottam a szóló oboára, valamint angolkürtre írt kamaradarabjait. Neki sajátos jelrendszere van, ami a kottából számomra nem volt egyértelmű, de amikor együtt dolgoztunk, elmondta, és úgy éreztem, hitelesen megszólalt. Viszont a kortárs darabok közt is akad olyan, amitől kiütést kapok, ez nem a kottára írt dátumon múlik.

Minden darabot „meg kell fejteni”?

Ha él a szerző, ez könnyebb, de mondjuk a szólónál mindig úgy gondolok magamra, mint egy előadóművészre, aki valamilyen szerepbe bújik. Ritkán társul egy darabhoz konkrét történet, bár ilyen is akad: Sári József Novelette című művét egy prózai mű ihlette. Ő elmesélte a történetet, én meg elmondtam neki, hogy mit látok benne. Jót nevetett azon, amikor mondtam, hogy ezt a részt akár jazz-rock effektekkel is meg lehetne csinálni. Ő nem pont erre gondolt. Egyébként ezt fogom játszani a 90. születésnapi koncertjén június 14-én a Budapest Music Centerben.

Öt évig tanítottál a Zeneakadémián. Miért hagytad abba?

Mert rájöttem, hogy egy nap nekem is csak 24 órából áll. Azért hiányzik. Minden kreatív alkotófolyamatot szeretek, legyen ez akár egy sütemény elkészítése, főzés, barkácsolás vagy takarítás. Nem véletlenül javasoltam, hogy itt, a Mákos Pankában találkozzunk. Csodás süteményeket készítenek. Ilditől tanultam meg, hogy hogyan ne repedjen ki a bejgli, vagy miként legyen igazán szép a csokimáz. Ez mind alkotás.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu