Horváth Veronika Minden átjárható című kötetében köntörfalazás nélkül szól hozzánk. Nehéz témákat vesz elő, gyakori toposz például a nő kapcsolata a saját testével. A Bízunk a verebekben kéziratában is vannak véres” versek, azonban a törekvés, túlélési, boldogulási vágy is mozgatja a versbeszélőket.  

Szerinted mitől jó egy vers?  

Ha lenne egzakt válaszom, nem lenne kedvem verset írni. Szerencsére nem tudok receptet mondani, nem is hiszem, hogy érdemes. Az általánosítások torzítanak.  

Élethelyzettől és hangulattól függ, mi hat rám, mihez tudok épp személyesen kapcsolódni, ezért példákat mondani sem szeretek. Azzal nyugtatom magam, majd legközelebb másokat mondok. A napokban Takács Zsuzsát olvasgattam, és Térey János Őszi hadjárata sem polcon lakott az elmúlt hetekben. Papp Tibor vizuális költeményeit is imádom bogarászni! Kodolányi Gyula A létezés szakmában dolgozom című és Nemes Nagy Ágnes Istenről című verseit gyakran mondogatom magamban. Kányádi Sándor Vannak vidékek ciklusán sírni is tudok. Terék Annával Állat című verse kapcsán leveleztünk egy darabig, mert akkora hatással volt rám a szöveg, hogy mindenképpen el akartam neki mondani…

A te verseid mindenféle köntörfalazás, hárítás nélkül szólnak hozzánk. Miért fontos, hogy még egy ilyen lírai műfajban se szépelegjünk?  

Örülök, ha úgy látod, nem köntörfalazok, de azt azért nem állítanám, hogy mindent kimondok. Sőt! Elhallgatás és titkok elég gyakran előkerülnek a verseimben, a Minden átjárhatóban több töredékes, távoli asszociációkból építkező szöveg van.  

Gyakran nyúlsz a test-toposzhoz, sokszor nőgyógyászati témák kapcsán. Ez tudatos tabudöntés a részedről?   

Igen. Furcsának tartom, hogy nincs egy normális szavunk a női nemi szervre. A testpoétika mindig is érdekelt, de saját tapasztalataim is errefelé löktek. Két éve kezdődő méhnyakrákom volt, in situ adenocarcioma, azelőtt két évvel pedig az egyik petefészkemet veszítettem el. A kórházi gondolatfoszlányaim, feljegyzéseim értek verssé. Gondolkodtam ezek publikálhatóságán. A tabuoldási szándékot önmagában kevésnek tartottam, fontos volt, hogy az esztétikai mérce ne legyen alacsony, nehogy együttérzésből, sajnálatból közöljék a verseimet.  

A természeti és népi motívumok is visszatérői a verseidnek. Hogyan kapcsolódsz ehhez a kultúrához?  

A családomon keresztül. A legtöbb mondókát, népdalt anyukámtól és a nagypapámtól tanultam. Falun nőttem fel, sokat mászkáltunk a környező réteken, kiserdőkben, bunkert (gunyit) építettünk. Az, hogy hogyan szocializálódsz ebben az időszakban, eléggé meghatározó. Ugyanakkor tíz éve városban élek, öt éve Budapesten. Lekopott a tájszólásom, foszlányokban van jelen a mindennapjaimban a falum. A férjem a Székelyföldről származik, az ő családjából is veszek át dolgokat, mindez pedig urbánus tapasztalatokkal keveredik. A lírámban is érdekel, mi van akkor, ha szétválasztás, elkülönítés helyett engedem együtt hatni a szövegre a különböző közegeket.  

2017-ben jelent meg az első köteted, a Minden átjárható. Milyen érzés volt, amikor először kézbe vetted?  

Szőllőssy Balázzsal, a szerkesztőmmel ittunk egy sört a Kertész utcában a Refuge teraszán, és örvendeztünk. Arra gondoltam, hogy valóban minden átjárható.  

A kutyaidő című versed utolsó sora ez a két szó. Mit jelent számodra a cím?

Ez volt az első címötletem. Akkoriban, amikor a kötetet írtam, egyszerre frusztrált és varázsolt el, hogy végtelen kapcsolódási lehetőséget találok egymástól látszólag távoli dolgok között is. Halottakat járkáltathatok át verseken, a különböző valóságokból kiragadhatok részleteket, szimbólummá változtathatom őket. Egy pitypang az árokszélen, száz másik pitypang között teljesen mást jelent, mint mikor egy lakótelepi lakás erkélyén a betonból sarjad ki a növény. Amit mellesleg felénk nem csak kutyatejnek, hanem fehér, elfújható állapotában öregapám lámpásának is hívnak – máris a nagyszüleimre gondolok. Átjárhatóságot tapasztaltam fiktív és valós helyeken, életutakban, érzelmi állapotokban és a kötetemen belül is, így végül a Minden átjárható-hoz tértem vissza. Már nem is emlékszem, mi volt a többi lehetőség.  

Gyógypedagógiai végzettséged is van. Hogyan ér össze benned a versírás és ez a szakmai tudás?   

Tanulásban akadályozottak pedagógiája volt a szakom. Nehéz sorsokkal találkozik az ember, alig működő oktatási rendszerben. Végül nem maradtam a pályán, de a gyógypedagógia holisztikus személetmódja beépült a mindennapjaimba, így a vesírásra is hatással van. A szerzői oldalamon egyszer megosztottam Sajátos nevelési igény című versemet, utána sok üzenetet kaptam. Többek között egy fotót is: egy ismerősöm fia lerajzolta a téli szünet előtt, neki hogy üvölt a csöndje.  

Hogyan születnek a verseid? Mennyire vagy át- és újraírós alkat?  

Történhet bármilyen helyzetben, vonaton, kávézóban, utcán, lefekvéskor, alvás helyett… Hiszek az ihletben, de idő kell, mire megérik egy szöveg. A kész műveimet könnyen elengedem, járják csak be szépen a maguk útjait.  

Ha ki kellene emelned: mi az az irodalmi mű, ami a legnagyobb hatással volt rád?   

A Biblia. Katolikus hittanra jártam, bérmálkoztam is, a családom a templomi kórusban énekelt. Eléggé meghatározta a gondolkodásomat a keresztény világkép. Nem tennék se negatív, se pozitív előjelet a hatás elé. Vagy mindkettőt. 

 És a színészettel hogyan kerültél kapcsolatba?  

Valamikor a 90-es évek közepén a nővéreim kitalálták, hogy utcaszínházat fogunk csinálni, és az ikrényi Ifjúság utca gyerekei színpadra vitték a Mindent járó malmocskát. Berci kutyánk is szerepelt benne, ő volt az ökör. Aztán gyermek- és diákszínjátszó lettem, Patonay Anita volt a drámatanárom. A nézőpontváltás képességét a drámapedagógiának köszönhetem, és a másság, különbözőség elfogadását is. Érettségi után a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színészképzését végeztem el, majd megismerkedtem az improzivációs színházzal. Az Itt és Most Társulat tagja vagyok. Imádok játszani, számomra ez a legélvezetesebb társas tanulási és gondolkodási forma.  

Számodra miben jelent más élményt a színpadon levés, mint a versírás?  

Noha a Fiatal Írók Szövetségén keresztül elég aktív irodalomszervezői tevékenységet folytatok, az írás önálló, magányos tevékenység. Az impró társas műfaj, amiben ajánlatokat adok és kapok, a játszótársakkal együtt építjük fel az adott pillanatban igaz, közös valóságunkat.  

Ösztöndíjasként újabb verseskötetet írtál az elmúlt évben, aminek Bízunk a verebekben lesz a címe, viszont a munkacíme egészen más volt. Hogyan jutottál el a Vérkörtől idáig?  

A testpoétika és a közösség voltak a kiindulási pontok, a Vérkör cím is innen jött. Elég tágan fogalmaztam a beadott pályázati anyagomban, többféle irány lehetősége benne volt az éves munkában. A hit és a közös hiedelmek erősen foglalkoztattak, és az is, mit öröklünk felmenőinktől. Nem egyirányú folyamatnak, inkább kölcsönhatásnak látom ezt, az idősebb generációkat is befolyásolja a fiatalok gondolkodás- és életmódja.   

A Vérkör címet egy idő után túlzásnak éreztem. Bár vannak „véres” versek a kéziratban, a nők kapcsolata a vérrel több szövegben előkerül, a törekvés, túlélési, boldogulási vágy is mozgatja a versbeszélőket. A címadó versben így fogalmaztam ezt meg: „Nagy baj, lássuk be: jöhet,/ de lesz némi előnyünk, míg utolér. / Láttunk citromsármányt, tengelicet,/ csuszkát, s ha ezek el is tűnnének, / a palatetőn, diófánk mellett / még mindig lesz csuriz, szökkenő veréb./ Valamit csak számít ennyi szárny.” (Bízunk a verebekben)  

Milyen verseket találunk majd ebben a kötetben?  

A Minden átjárható verseit fel lehet fűzni akár egy történetszálra is. A Bízunk a verebekben máshogy építkezik. A versbeszélőim között van gyerek, kamasz, felnőtt és idős ember is.  

Mikorra várható a megjelenése?  

Korai a kérdés, a férjemen kívül eddig egy ember olvasta csak a teljes kéziratot.  

Milyen terveid vannak ezután?  

A prózaírással kacérkodom, egyelőre csak a saját örömömre.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László