A rendezőt arról faggatják, hogyan "szakadt ki" belőle a téma, főszereplőt pedig, hogy milyen érzés volt a közös jelenetüket forgatni. "De hát nem volt közös jelentünk Szabolccsal... A filmbeli férjemre gondolsz?" Ez egy gyönyörű, abszurditásában tökéletes pillanat, de azért elgondolkodtató, hogy talán egyszerűen csak a rögvalóság. Lehet, hogy nem a véletlen, hanem a statisztikai szükségszerűség miatt állt elő ez a helyzet, talán nem a filmet másolta az élet, hanem 90%-ban tényleg ilyenek a premier körüli interjúk, és tényleg tálcán kínálta magát témaként a filmes szakma minden visszássága, hogy végre valaki látleletet készítsen. Úgy tűnik mindenesetre, a helyzet reménytelen, de nem súlyos: amíg röhögni lehet rajta, addig nem az, persze kérdés, hogy a szakma vidáman fogadja-e a ezt a diagnózist. Ha nem, akkor biztosak lehetünk benne, hogy sajnos igaz.
Egy nap az élet. Nem azért fontos az a 24 óra, amikor az Off Hollywood játszódik, mert a főszereplő, Bódi Adél (Török-Illyés Orsolya) új filmjét aznap mutatják be, vagy mert annyi minden összejön, csupán azért, mert minden ugyanolyan, mint máskor. Nincsenek kivételezett napok, az a gagyizás, sumákolás, szakmaiatlanság, ami körülveszi ezt a nőt, állandó, ezért sorsszerű az összeomlása, nem azért, mert a véletlenek összejátszanak. Török-Illyés Orsolya eddig minden filmszerepében ragyogóan szép volt, Adélként mer hullafáradt és kiégett lenni, a szeme fénytelen és rezignált, mint egy ötven évesé. Az egész film nem más, mint egy szörnyű maraton, nehezített akadályokkal, a tenyérbemászó rádióssal (Miklós Marcell magánszáma) a meghívók időpontját elrontó stábbal, a folytonosan kompromisszumkötésről duruzsoló producerrel (Thuróczy Szabolcs mutyizik pompásan), a bajuszvesztett, szerencsétlen színésszel (Vásári József ficánkol a szerepben), akit kivágtak a filmből, de még nem tudja.
A nyitóképekben a főszereplő lassú, ritmikus léptekkel kocog a városban, miközben az utcán egy fiú, (akit Krisztik Csaba, a debreceni színház csodagyereke alakít), epilepsziás rohamban esik össze. Ennek a vadidegen embernek a villámgyors kontrollvesztés az első jel, hogy valami nem stimmel aznap, hogy bármikor bárki elveszítheti a talajt a lába alól. Nem kell 24 óra, és a főszereplő élete is ugyanígy borul, egy kifejezetten okos, szép, sikeres nő kezéből éppúgy kicsúszhat az önkontroll, nincsenek kiváltságosak. Némi magánéleti közjáték (Adélt egy leépülten handabandázó és vádaskodó, mackónadrágos férj várja Szabó Domokos alakításában), félházas bemutató, szörnyű premierbuli után a nő egyszer csak ott találja magát egy szórakozóhely WC-jében, zokogva, az idegösszeroppanás határán. Mintha csak Salinger Franny és Zooey-jából sétált volna át ez a jelenet. Aztán következik a nagy futás, át Budapest lerobbant, éjszakai díszletei között a Nyugati környékén. Ahogy a lány bekattanni készül, a háttérhangok egyre dominánsabb szerephez jutnak (hangmérnök: Balázs Gábor), hangos, szaggatott zihálás és a fűrész zajához hasonlító fémes zörejek veszik át a hatalmat. Fogalmam sincs, hogy ez most migrén, pánikroham, idegösszeroppanás vagy primér hányinger az egyre visszásabb, fullasztóbb helyzetektől, mindenesetre a pszichiátrián végződik. Ez lehet az ámokfutás egyetlen úticélja, hiszen az Off Hollywoodban a város olyan, mint egy csapda (operatőr: Nagy András), minden szűk, füstös, büdös, kopott, a nyitó jelenetben szereplő, lerobbant alagúttól a cigifüstös kocsmákon át Adél zsúfolt és pállott szagú lakásáig, ahol a férj pornóoldalakat böngész, egészen a premierbuli mocskos WC-jéig és a pszichiátriára hajtó taxiig. Ahogy egyre szűkül a tér, úgy fogy a levegő Adél körül. De mégsem ez a végállomás, reggel Adél tágra nyitja a kórházablakot, és kimászik, mint egy bohóc, aki mindig azt kiabálja: van másik.
Otthonos ez a film, könnyű ráhangolódni, egyrészt Hajdu Szabolcs korábbi munkái, a debreceni szálak, az ismerős színészek miatt, de azért is, ahogy a mindennapi sumákságokat vagy a város lepusztultabb arcát megmutatja. Nincs sok púder, nincsenek elkenve a dolgok, életszerűek a párbeszédek, és tele vannak jóféle akasztófahumorral, Török-Illyés Orsolya pedig élete legjobb alakítását hozza: érett, árnyalt, pontos.
És végül még egy picit a zenéről: el vagyunk ám nagyon kényeztetve ezzel is, Márkos Albert, a film zeneszerzője olyan társakkal zenél, mint Benkő Róbert vagy Zságer Balázs, felbukkan a debreceni bluespápa, Csonka Valter, de a Nostalgia 77 brit jazzformáció is befigyel. Érdemes figyelmesen fülelni is, miközben nézzük.
