- A Delta régi változatából Erdély Mátyás operatőr honlapján lehet kis részleteket látni, amelyekből kitűnik, hogy az egy teljesen más Delta lett volna. Neked hiányzik az eredeti?
- Én nem néztem vissza azokat a jeleneteket, amiket akkor forgattunk, mert nem akartam, hogy befolyásoljanak a második változat forgatásakor. Igaz, most már szívesen megnézném őket.
- Ezek szerint forgatások alatt sosem nézed a monitort? Jól felkészülsz a szerepre, kitalálod, és ahhoz tartod magad?
- Csak hagyom, hogy történjenek meg a dolgok, mert ha nagyon játszani kell és agyalni, akkor már rég rossz. Az a jó, ha jön belőled minden, és ha a rendező jelenti számodra a kontrollt, nem a monitor. Kornéllal azért jó dolgozni, mert ha egy jelenetre azt mondja, hogy "megvolt", akkor hiszek neki, még ha úgy is gondolom, hogy számomra - belülről - az előző jobban sikerült. Ő tudja, hogy mire van szüksége, és én bízom benne.
- Az évek során nem kevés színpadi és filmes tapasztalatot szereztél. Hogy érzed: egyre többet tudsz vagy egyre kevesebbet?
- Ilyen szempontból hullámvasút az életem: néha valami jól sikerül, és elégedett vagyok magammal, máskor pedig azt gondolom, hogy egy rettentő tehetségtelen kis béna alak vagyok.
- Úgy hallottam, hogy napközben azokat a zenéket cipeled az iPododon, amiket reggel véletlenszerűen hallgattál. Mit szeretsz jobban, a véletlent vagy a véletlen reprodukálását?
- Ebbe nem gondoltam még bele, csak azt tudom, hogy ezt csinálni néha jó. A lényeg a változatosság, hogy ne mindennap ugyanazt hallgassam. Mert a zene képes nagyon befolyásolni az embert. Nem jó tehát hosszú távon rákattanni egy zenére, mert egy idő után nem inspirál, csak befolyásol. Hagyni kell teret a változásnak és a véletlennek, mert szerintem az egyik legrosszabb az, ha az ember gondol magáról valamit, kitalál saját magának egy képet önmagáról, és ahhoz alkalmazkodik. Én nem akarok semmilyen képet felépíteni vagy sugározni magamról, nem akarom eldönteni, hogy milyennek lássanak mások.
.jpg.jpg) |
| Tóth Orsi a delta című filmben |
- Ha mégis lenne késztetésed arra, hogy definiáld magad, akkor mit mondanál most, ennyi év és szerep után, 2008 szeptemberében önmagadról?
- Sokszor azt érzem, hogy a körülöttem lévő emberek engem sikeresnek gondolnak, de közben nem szeretik azt, amit csinálok. Mintha azt akarnák mondani, hogy az én helyzetem irigylésre méltó, és ennek örülnöm kell. Pedig én ezt nem így élem meg, hiszen a külső siker nem mindig jelent belsőt is. Az év 365 napjából mondjuk ötöt tesz ki a látványos siker, de a maradék 360-at is meg kell élni, fel kell tölteni privát élményekkel. Mások számára talán hatalmas sikernek tűnhet, hogy valaki eljut Cannes-ba, sokat forgat, érdekes emberekkel találkozik - de nekem ez a munkám. És én persze szeretem a munkámat, és boldog vagyok, hogy ez a mesterségem, de ez a fajta siker mégiscsak a munka része.
- Mi hát számodra a privát siker?
- Bármi lehet az, a kolbásztöltéstől a kutyasétáltatásig. Minden új dolog, ami határátlépésnek számít, sikert jelenthet. Az ember azt hiszi, hogy nem fog menni, aztán megpróbálja, és sikerül! Szakmai értelemben pedig nem a díj az igazi eredmény, hanem ha egy jelenet jól sikerül, és ha a figurán keresztül önmagamról is tudok mondani valamit. Olyan ez, mint amikor az ember akkora őszinteséget vág valakinek az arcába, hogy senki nem hiszi el, és ez már szinte jólesik - állok a színpadon vagy a kamera előtt, játszom a szerepem, és csak én tudom, hogy bizonyos mondatok vagy gesztusok rólam szólnak, titokban elárulom magam.
- Úgy tudom, mostanában nemcsak filmen és színpadon lehet téged látni, de egy Kertész utcai étteremben is. Miért kezdtél el pincérkedni?
- Azt szeretem a pincérkedésben, hogy a színházhoz hasonlóan - és a filmtől eltérően - közvetlen kapcsolat van a "közönséggel", állandó a visszajelzés. És van benne határátlépés is: ha sikerül jól felforralni a tejet vagy kivinni egyszerre három tányért. Sok kis apróságból áll az egész, és minden részlet nagyon fontos. Ez is játék, és az étteremben is egy társulat tagja vagyok.
