Kolozsvárott született. Patikájuk volt, és amikor 1940-ben a visszacsatolt Észak-Erdélybe bevonultak a magyar csapatok, kitörő lelkesedéssel tűzték ki a nemzeti lobogót, de Ádám Ottó és családja ’44-ben már a bergen-belseni lágerben találta magát. Szerencsés megmenekülése után városában beiratkozott a bölcsészkarra, felvette a pszichológiát is, de csakhamar átment az orvosira. Két év múlva azonban Budapestre jött, hogy rendezőnek tanuljon a Színművészeti Főiskolán. 1952-ben végzett. Diploma után három évig Szegeden volt rendező, utána a Madách Színház lett az otthona. Főrendezőségét követően 1972-ben már a színház igazgatója. 1959-től tanított a főiskolán, ahol ’64-ben rektorhelyettessé választották.
Sokat rendezett a színházában, de sokat a televízióban is. Munkáit áthatotta a humanizmus iránti elkötelezettsége. A drámák alakjait lélektani pontossággal, sorsukat empátiával állította színre. Fontosak voltak számára Németh László drámái (Villámfénynél, Bodnárné, Az áruló), azonosult az író gondolatvilágával, ahogyan Sütő András morális szemléletével is a Csillag a máglyán remek rendezésében. Még Szegedről ismerte és szerette Domján Editet, a Madáchban nagyszerű szerepeket bízott rá. Feledhetetlen Domján alakítása a Szomory-darabban, a Hermelinben Gábor Miklós oldalán, vagy ahogy Pollyként tündökölt a Koldusoperában. Ádám Ottónak gondja volt arra is, hogy fiatal színészeket szerepek során neveljen nagy feladatokra, így teljesedett ki például Huszti Péter színművészete is.
A Pygmalion, a Tanner John házassága, a Shakespeare-drámák, különösen az Othello vagy Arthur Miller darabja, a Pillantás a hídról és más művek mellett rendkívül szép és sikeres előadás volt a tévében is megrendezett Éjjeli menedékhely, a Csehov-egyfelvonásosok és a három nagy mű: a Sirály, a Ványa bácsi és a Három nővér. Talán ezekben tudta a legszubjektívebben kifejezni humanizmusát, azt a bölcsességet, amivel a világot szemlélte. Sokszor beszélgettünk, hol az igazgatói irodában, ha a színházban volt dolgom, hol leányfalui, hegyoldali nyaralójában, ahová időnként a szomszédságából felkapaszkodtam a Trabantommal, és orvosnő felesége kertészkedésének köszönhetően gondozott kertjükben egy pohár vörösbor mellett hallgathattam okos fejtegetéseit. Volt valami megnyugtató abban, ahogy az életet megítélte. Mondhatnám, türelme a forrongó világhoz. Ez érződött a rendezéseiből is.
Az előadásokat akkoriban még felvette a televízió, de sok tévéjátékot is készített. Hubay Miklós: Ők tudják, mi a szerelem, Németh László: Galilei, A két Bolyai és más művek így maradhattak meg, képernyőre kerülve az utókornak.
A kilencvenes évekre mostohagyerek lett a tévében a színház, ezért sok előadásnak csak írott emléke maradt fenn, vagy az akkori nézők múló emlékezete őriz még valamit. Ádám Ottónak köszönhetőn került színre Görgey Gábor egyik legjobb, Galopp a Vérmezőn című, az ötvenes évek kitelepítési tortúráját megörökítő drámája Mensáros Lászlóval a főszerepben. Utolsó munkájában visszatért kedvenc írójához, Csehovhoz. A Cseresznyéskert után két évvel, 1989-ben elhatározta, hogy visszavonul.
Emlékszem arra az estére, amikor a színház körüli írókkal, bensőséges barátokkal titkon meg lett beszélve, hogy az esti előadás után, amikor a nézők már elhagyták a termet, maradjunk a helyünkön a sötétben. Ádám Ottó úgy tudta, a színpadon köszöntik munkatársai, de amikor egy zseblámpa fényében Kerényi Imre és Szirtes Tamás bekísérték, a nézőtér hirtelen kivilágosodott, és a kitörő tapsban megláthatta az ünneplő társaságot.
Még ereje teljében volt, de úgy vélte, átengedi a terepet. Az estéit amúgy sem töltötte a színházban, a délelőtti munka után hazament, az előadások menetéről telefonon informálták. Most hát nem lett szokatlan hét óra tájban a könnyű vacsora után elővenni egy angol nyelvű regényt vagy esszékötetet, és vörösbor kortyolgatása közben olvasgatni, mint tette aktív színigazgató korában is.
2010 tavaszán hunyt el, a Farkasréten nyugszik. Ahol élt, a belvárosi Galamb utcában, a ház falán tábla őrzi emlékét.
A képen Ádám Ottó Csehov Három nővér című drámájának rendezése közben a Madách Színházban 1979-ben. Fotó: Danis Barna / MTI
