A politikát soha nem vegyítem a humorral
Mi történik, ha a humor nemcsak nevetés, hanem egy híd a múlt és a jelen, ember és ember között? Marosán Csaba színművész missziója: élettel és öniróniával tölteni meg a kötelező irodalmat, és lángot gyújtani ott is, ahol már alig pislákol a fény. A színésszel a humor fontosságáról és az embertársaink összefogásáról is beszélgettünk.
Ön, aki klasszikus és kortárs szövegekkel is dolgozik, mikor érzi azt, hogy a humor nem puszta eszköz, hanem maga a közvetítő nyelv? Vannak szövegek, amik csak humorral „nyílnak ki”?
Van egy Templom és iskola című misszióm, amelyhez hozzátartozik, hogy szinte minden műsoromat megpróbálom interaktívan előadni. Legfőképpen az a célom, hogy diáknyelvre lefordítsam ezeket az előadásokat. A költők életútját humorosan szeretem bemutatni. Ilyenkor a költők személyes életútját kutatom, nagyon sok anekdotával igyekszem fűszerezni ezeket az alkalmakat. A humor pedig egy tökéletes lágy szövet, amivel átitatom, összefűzöm a komolyabb gondolatú verseket is az adott költőtől. Azoknál a költőknél, akikkel eddig dolgoztam, mind tetten érhető a humor. Csak ez a humor nem igazán található meg a tananyagban, én pedig épp ezt a kiskaput próbálom mindig kinyitogatni.
Szerintem egy költő életútjából azon részeket kell megmutatni, amelyben őt mint hús-vér embert láthatjuk. Kortársítom is a klasszikus költőinket, azokat is, akik kétszáz évvel ezelőtt születtek, éltek. A humorukkal szeretném beleágyazni őket a jelenünkbe. Ezzel is közelebb hozható Petőfi, Arany vagy a XX. század jeles költői. De ez nem csak az irodalomra érvényes – én mindig azt mondom, hogy egy jó prókátornak, egy jó szónoknak, bárkinek, akinek a hivatásában, munkásságában benne van, hogy emberek előtt kell felszólalnia, egy tökéletes feloldás lehet a humor. Egy kis megpihenés, lelki simogatás is.
A humoron belül viszont számomra a legfontosabb az önirónia hangsúlyozása. A legtöbb költő esetében, akihez hozzányúltam, az öniróniát szerettem a legjobban kutatni. Melyik az a pont, az a vers, amelyben önmagát gúnyolja ki? Arany Jánosnak A tudós macskája című versét mindig példaként hozom fel: ebben a költeményben ő maga a tudós, akit kifiguráz. De éppen ez a lényeg: az élet sava-borsa a humor. Ha az nincs, akkor az ember, az emberi élet magába fordul, olyankor jönnek a belső, szomorú és lelki bajok… Az irodalmi estjeimmel lelkeket szeretnék erősíteni, a humor segítségével pedig kicsit felrázni őket. Nem kell mindig világgá futni. Néha meg kell állni, le kell csendesedni.
A humor sokféle lehet: groteszk, ironikus, abszurd, népi. Melyikhez vonzódik leginkább, és van olyan, amelyiktől tudatosan tartózkodik a színpadon?
Tudatosan tartózkodom a megbotránkoztató viccelődéstől. Az olyan viccelődéstől, ami valakinek fájdalmat okozhat vagy nagyon a velejéig hathat. A legfontosabb ars poeticám Dsida Jenő erdélyi költőnk egyik verssora: „Mindig magunkért, soha mások ellen.” Azt vallom, hogy soha nem lehet jó dolgot létrehozni úgy, hogy másokat támadunk. A viccel pedig – tudjuk jól – rossz értelemben: vissza lehet élni. Ez azért is lényegre törő, mert a műsoraimmal itthon, az erdélyi társadalomban egy nagyon jó célt szolgál a Templom és iskola misszióm: templomokat, iskolákat látogatok úgy, hogy közben a diákokat felkészítem egy-egy vizsgára, hiszen a kötelező tananyagba bekerült költők életét mutatom be humorosan. A templomokban pedig természetesen az ember és Isten közötti kapcsolatról szóló költészetet viszem be a nézők és hallgatók körébe. Mindegyik előadásom optimista kicsengésű, s ennek velejárója a humor, a jókedv.
Gyakran látni, hogy a közönség csak akkor reagál felszabadultan, ha érzi, hogy „szabad nevetni”. Mennyire kell ön szerint manapság feloldani az irodalomhoz való görcsös viszonyt? És mit tanít erről egy jól elmondott, vicces Radnóti- vagy Arany-sor?
Szimbolikusan úgy szoktam mondani, hogy azokat a költőket, akiket bemutatok, mindig megpróbálom áthelyezni 2025-be, a jelen korunkba. Mindig a közönség fantáziájára bízom, hogy képzelje el, hogyan néznek ki, milyen lenne a fizimiskájuk. Arany János felhúzná-e a farmernadrágot, zselézné-e a haját? Petőfitől a Szeptember végént mindig elrappelem a diákok körében. Mindig elmondom nekik, hogy szerintem ő az a költő, aki ma is megállná a helyét rapperként. Ettől kortalan, időtálló a költészete. Száz év múltán is emlékeznek majd Aranyra és Petőfire is, mert olyan alappilléreket tettek le a magyar költészetben, amelyekre napjainkig építkeznek a költőink. Minden esetben, mindegyik előadásom tartalmi anyagának megtervezése komoly, féléves vagy akár éves kutatómunkát igényel. Mindig olyan dolgokat próbálok feszegetni vagy bemutatni, amelyek világszenzációk is lehetnének.
Minden műsorom egyéni műsor. A Templom és iskola misszió lényegre törő célja eljutni olyan helyekre, olyan szórványközösségekbe, ahol lassan már rossz értelemben, de a madár sem jár. Olyan iskolába, ahol van még 15-20 magyar diák, s van igényük az irodalomra. S ha ilyenkor nem használnám a humort, talán eléggé poros lenne az egész, s valószínű, hogy én sem élvezném úgy, ahogy élvezem, amikor láthatom a diákok csillogó szemét.
A magyar irodalom tele van rejtett vagy épp harsány humorral. Ki az, akit ön szerint ebben a műfajban alulértékelnek, pedig zseniális? Van olyan klasszikus szerző, aki „rejtett komikus”?
Úgy gondolom, hogy szint alá viszik az irodalmárok, az irodalom kutatói Romhányi Józsefet és munkásságát. Szerintem nemcsak azért volt zseni ez a magyar költő, mert elvégezte a Zeneakadémiát is, hanem mert a Magyar Televízió szerkesztője is volt sokáig, s nem utolsósorban a Mézga család szövegkönyvét is ő írta. Az ő agyszüleménye a Dr. Bubó, és a Szamárfül című kötete is fantasztikus, amely tele van olyanfajta szubtilis humorral, amely egyaránt megnevettet a gyerekeket és felnőtteket. A gyerekeknek szánt humor mellett a szövegeiben ott lapul a társadalomkritika is. Egy komoly tükröt tart a társadalom számára. Egy igazi nyelvvirtuóz volt, éppen emiatt is próbálom reklámozni, terjeszteni a diákok körében.
A humorhoz bátorság is kell. Kell-e valamit vállalni annak, aki ma az irodalmi humorral dolgozik – akár politikai, akár kulturális értelemben? Hol húzza meg a határokat önmagában?
Visszatérnék a jelmondatunkhoz: „Mindig magunkért, soha mások ellen.” Erdélyi magyar színészként sok mindent megtanultam. A családomban heten vagyunk testvérek, három gyerekem van, ők a közelebbi családtagjaim, de van még egy: az erdélyi magyarság. Ebben gondolkodom a vándorlásaim során is. Az előadásaim alatt van egy fő szabályom: a politikát a humorral soha nem vegyítem. A Dsida-mondatban minden benne van, ami számomra nélkülözhetetlen. A közösséget összefogni, politikailag nem megosztani az embereket. Az erdélyi magyarság politikai helyzete sem olyan egyszerű és körbeírható egy-két mondattal. Mi kisebbségi létben élünk, valahol Bukarestben van egy pártunk, amely képvisel bennünket. De nem szándékozom és nem is próbálom a közösségemet a kis térségünkben megosztani a politikai tartalmú lehetőségekkel.
„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet” – mondta Bethlen Gábor. Erről is szól a misszióm. Van város, ahol ötezer ember közül alig néhány ember magyar. De még azok is három felekezetű templomba járnak. Egy ilyen szórványtelepülésen szemtelenségnek tartanám azt, hogy ezt az alig pár magyar embert is két- vagy akár háromfelé megosszam. A színháznak is van egy évezredek óta fenntartott célja: az embereket nevelni, elgondolkodtatni. Például egy monológgal egy személyiségfejlődést létrehozni a néző fejében, lelkében. Ha ez nem így alakul, akkor pont az ellenkezője fog megtörténni.
Reményik Sándor egyik verssora így szól: „Egy lángot adok, ápold, add tovább!”
Erdélyi magyarként nem gondolkodom elvándorlásban. Legyen akármilyen nehéz idehaza, de a három gyerekemet is úgy nevelem a párommal, hogy szeressék ezt a tájat. Velem együtt ők is bejárták Erdély legzegzugosabb térségeit. Olyan helyeken is jártunk, ahol még aszfalt sem volt, de éppen ettől volt ultravagány. Éreztem, hogy ott a családom, és ennek célja van. Visszatérve az előbbi gondolatomhoz: úgy hiszem, az a legegyszerűbb, ha mindenki megmarad a saját kaptafájánál. A politikus politizáljon, a színész színészkedjen, a pap papoljon a szószéken, lelkészként lelkeket őrizzen meg az örökkévalóság nak. Ha ez megtörténik, a tökéletes balansz, akkor kialakul egy tökéletes Tündérország idehaza Erdélyben.
Végül egy játékos kérdés: ha a humor egy irodalmi karakter lenne – kicsit ördög, kicsit angyal –, ki lenne ő a magyar irodalomból? És ha ön lenne a narrátor, hogyan szólítaná meg?
A Vicc bácsi lenne, ettől lenne népszerű. Jó száz évvel ezelőtt voltak régi anekdotákat mondó idős emberek kisebb településeken. Köréjük ültek a gyerekek, ők pedig hantáztak, történteket meséltek. Őket nagyon sokan úgy nevezték, hogy „a viccbácsi, a vicces bácsi”. Ha pedig ezt a Vicc bácsit meg kellene szólítanom, akkor talán így hangzana: Őkegyelmessége Vicces bácsi. Mindenképp magáznám, mert nagyon idős, korosodó ember lenne ez a vicces bácsi.
Fotók: Miklós Károly / Kultúra.hu