Három évvel ezelőtt, nagyon fiatalon esett rád a választás, hogy megszemélyesítsd a magyar történelem egyik kiemelkedő harcosát.
24 évesen kaptam meg a főszerepet, és akkor még a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál dolgoztam. Egy erdélyi színészeket felsoroló adatbázisból néztek ki a rendezők, de ezt azután még hosszú, kalandos procedúra követte. Először self-tape-eket kellett készítenem, majd mire sor került volna egy személyes találkozóra, a koronavírus-járvány mindent keresztülhúzott. Az első casting után jött a Covid következő hulláma, de a többfordulós final callbacket követően végül megkaptam a szerepet.
Azt mondják, a rendezők és a producerek „beléd látták” Hunyadit.
Nem tudom, pontosan mit láthattak, de az biztos, hogy igyekeztem magabiztosan viselkedni, megtartani a belső nyugalmamat, és azt mondták, olyan fizikummal rendelkezem, amilyennel egyetlen magyar színész sem. Nyilván azért, mert több mint egy évtizede naponta, komoly szinten végeztem saját testsúlyos edzéseket. Mindig is hosszú hajat szerettem viselni, de szakállat például a film kedvéért növesztettem. Kedvelem a változatosságot.
Számomra a színészetben az a kihívás, ha olyan karaktert kell megformálnom, amelynek köszönhetően új külsőt ölthetek, mást tudok mutatni magamból, mint addig bármikor, el tudok mélyülni a figurában, és ha hozzáad a jellemfejlődésemhez. Korábbi munkahelyemen kevés ilyenre nyílt lehetőségem, de a legtöbb állami színházban „be vannak skatulyázva” a társulat tagjai. Ennek ellenére igyekeztem úgy feltűnni az ottani rendezők előtt, hogy ne mindig ugyanarra a karakterre szűkítsenek. Általában a fiatal szépfiút, a szívtiprót, a kis naivat játszottam, és bár minden szerepemnek megvolt a maga szépsége, ezekben nemigen éreztem jól magam. Amilyenekre igazán vágytam, amelyek ébren tartották volna a mindennapi lendületet bennem, azok javarészt elkerültek.
Az biztos, hogy mostantól nem a naiv szépfiú kategóriáját fogod erősíteni, hanem homlokegyenest az ellenkezőjét.
Jólesett, amikor kiválasztottak, de félelem is volt bennem, hogy vajon képes leszek-e eljátszani ezt a minden szempontból erős, összetett szerepet. Hajtott a megfelelés vágya, ami bizonyos szintig előreviszi az embert, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy magadnak élj, teljesíts és örömödet leld abban, amit csinálsz. Azt éreztem, hogy óriási felelősség megtestesítenem azt a történelmi hőst, akit eddig még sem színpadon, sem filmen soha nem láttak. Azt akartam, hogy egy ízig-vérig önazonos, egyensúlyban lévő Hunyadit hívjak életre, aki számos földöntúli képességet birtokol. Pestre költöztem, és elkezdődtek a filmes előkészületek. Kezdetben napi 4-5, később 8-10-12 órát dolgoztunk a kaszkadőrökkel. Érdekes volt hatalmas teremben, műanyag karddal tanulni a kardforgatást, de amikor először tükörbe néztem, nem tudtam, hogy élesben menni fog-e.
Viszont élesen élt bennem, hogy annak idején az edzés is hasonló akaraterő-próba, mérföldkő volt az életemben, és azt is megugrottam. Amikor megláttam, hogy a testemet úgy tudom alakítani, mintha szobrászkodnék, belsőleg és külsőleg egyaránt fejlődni kezdtem. Arra koncentráltam, hogy már jó pár dolgot elértem önerőből az életemben, és ez a munka újabb hasonló kihívásokat rejt. Nem azért választottak ki, mert született Hunyadi vagyok. Sőt! Hálás voltam, mert kaptam időt felkészülni, hogy azzá válhassak, hogy fokozatosan tovább képezhessem a testemet és az elmémet.
Nagyon sokat köszönhetek az akciórészlegnek, Farkas Balázsnak és kaszkadőrcsapatának, mert azáltal, hogy mindennap reggeltől estig „tesztoszteronnal körülvéve egymás izzadságában fürödtünk”, felhozták a mélyen bennem rejlő férfierőt, ami különben mindenkiben ott van, csak van, akiben aktiválódik és van, akiben nem. Nekem rettentően szükségem volt rá, és addig triggereltem magam, amíg ez az őserő végül felszínre tört. Onnantól kezdett igazán érdekessé válni az előkészület. Elsajátítottam a szükséges harcművészeteket, teljesen a nulláról megtanultam lovagolni, amiért rendkívül hálás vagyok a Juhász Team vezetőjének és tagjainak. Az egyik legszebb emlékem a forgatásról, hogy amikor kameraátállásnál leszálltam a lovamról, elengedtem a szárat és elmentem inni, észrevettem, hogy a körülöttem állók nevetnek. Nem tudtam, miért, majd megfordultam és láttam, hogy Chicago jött utánam. Meghatározó és visszaigazoló pillanat volt, hogy ennyire hozzám nőtt a filmbeli lovam.
Milyen ember a vászonra vitt Hunyadi János?
Kisnemesi családból származik, aki a képességeivel, a pofátlanságával, a konokságával annak ellenére rövid időn belül feltörekszik a középkori magyar nemesek élére, hogy nem mondhatni, hogy a barátai lennének. Hunyadinak a török mellett pont a magyar nemesség lehetett a legnagyobb ellensége. Féltékenyek voltak rá, irigyelték a sikerei miatt, és mindent megpróbáltak elkövetni, hogy akadályokat gördítsenek elé. Ennek ellenére tudta, hogy az akaraterejével mindent el tud érni. Kizárólag egyvalakiben bízhatott és egyvalakire számíthatott: saját magára.
Hasonlóan élem meg én is: egyedül harcolok, de tudom, hogy bármi lehetséges, és ez az elmúlt tíz évemben naponta visszaigazolódik. A belső karakterformálásba is a felkészítés ideje alatt kapott erőt vittem bele. Számomra egy ember megítélésében a leglényegesebb nem az, hogy mije van vagy mit tett le az asztalra, hanem, hogy ki is ő valójában. Próbáltam megfogni, hogy a kor szellemében miként élhetett egy ilyen ember. Érzései nem különbözhettek sokban a ma emberének örömeitől és szenvedéseitől, csupán a kontextus volt más. A filmbéli Hunyadi teljes érzelmi palettáját felvonultathatom a filmben. Tiszta lelkű embert játszom, aki sok tettét megbánja, de minden körülmények között ember akar maradni.
Milyen volt a katonáihoz vagy a feleségéhez való viszonya?
Történelmileg is alátámasztható, hogy erős kötelék fűzte a női nemhez. Szerette a feleségét, de nem volt hozzá hűséges, ami abban a korban persze más elbírálás alá esett. Hunyadi a katonáival egyként gondolkodik, együtt eszik velük, viseli a terheiket, egyenként tudja a nevüket. Harcosai szemében nem csupán hadvezér, hanem ikon. Mindenkinek, aki a fennhatósága alá kerül, biztonságot és reményt sugall.
Milyen volt a forgatás? A trailer, amely nemrég bejárta az internetet, rendkívül meggyőző.
Mintegy 180 napot forgattam, és kezdetben – csakúgy, mint a felkészülés elején – az önkritikus énem dolgozott bennem. Volt egy pont, amikor felismertem, hogy ezeket a gondolatokat magam generálom, ideiglenesek és csak kizökkentenek az egyensúlyból, elviszik a fókuszt. Áttörő pillanat volt, amikor azt mondtam magamnak, hogy: „Ne kritizálj, csak élvezd!” Amikor a rendező szokásához híven kimondta, hogy „kamera forog, és tessék”, a pár héttel korábbi énem rögtön elmondta volna a szöveget, de akkor nem ez történt. Megadtam az időt, hogy élvezzem a játékot, és az átélt pillanat legyen. Úgy gondoltam: Hunyadi most én vagyok, életre tudom kelteni ezt a személyt; így is, úgy is meg tudom szólaltatni, és ha a rendezőnek nem tetszik, lehetőségünk van újravenni és bőven van időm újraformálni.
Rengeteget készültünk a csatajelenetekre, imádtam öt-hatszáz kaszkadőrrel, sportextra statisztával együtt mozogni. Nehéz volt, 40 fokos melegben harcoltunk, de ha holnap meg kéne ismételnem a vaskapui csatát, boldogan mennék. Az volt a legnehezebb, hogy a forgatást pont egy csatajelenettel kezdtük, amelyben nem volt szövegem. Ez ment két hétig, apait-anyait beleadtam, minden csodásan haladt. Addig harcoltam, levágtam egy-két fejet, de nem tudtam magam úgy visszanézni a nap végén, hogy halljam a felvételen a saját hangomat, vagyis azt, hogy Hunyadi miként szólal meg rajtam keresztül. Majd egy olyan felvétel következett, amelyben csehül kellett beszélnem. Na itt megint jöttek a kételyek.
Nem csoda… Miért pont csehül egyébként?
Írni, olvasni nem tudott a hadvezér, viszont azt tartják, hogy legalább kilenc nyelven beszélt, mert az évtizedek alatt rengeteg nemzetiség megfordult a seregében: csehek, németek, oláhok, osztrákok, horvátok, és ezeknek az embereknek beszélte a nyelvét. A hitelesség kedvéért ezért többek között törökül, olaszul és szerbül is megszólaltattuk a sorozatban. Nem tudok ezeken a nyelveken beszélni, de segítettek, és megcsináltam. Az első megszólalásomnál egyetlen mondatot kellett mondani, és rongyosra gyakoroltam, de lefagytam, ami semmiség, ha az ember tudatosan kezeli, de amikor még nem tart ott, akkor kizökken. Közben ezeket sem bánom. Fantasztikus, hogy részese lehettem ennek a munkának, mert színészileg és emberileg egyaránt komoly jellemfejlődésen mentem át, csakúgy mint maga a szerep, vagyis Hunyadi János is. A női főszerepet alakító Rujder Viviennel már az előkészületek alatt jóban lettünk. Sok időt töltöttünk együtt, készültünk, lovagoltunk, harcoltunk, sokat jelentett, mert olyan bizalom jött létre kettőnk között, amire támaszkodni lehetett. Egy ilyen monumentális projektnél igazi katasztrófa, ha a partnereddel nem így van. Nagyon hálás vagyok neki! A többi szereplővel, köztük a külföldi színészekkel is remekül folyt a munka, elképesztő közös megéléseink voltak.
Van élet a Hunyadi-film után?
Nagyon szégyellném magam, ha nem lenne. Tavaly augusztus elsején volt az utolsó forgatási napom, azóta pótforgatások zajlottak, és mint kaszkadőr és dublőr részt vettem egy amerikai sorozat, a Pendragon gyártásában is. Lehetőséget kaptam, hogy a Hunyadi-film után bekövetkezett csend megtörjön és ismét kamera elé állhassak, mozgalmas hétköznapjaim legyenek. Ez december végén ért véget, azóta a szabadidőm adta lehetőségeknek élek: képzem magam, tanulok, bővítem a képességeimet, olyanokat csinálok, amik egyensúlyt hoznak az életembe és a tengelyemben tartanak. Zongorázni tanulok, és egész szépen haladok a zenéléssel. A színészkedés mellett a jövőben például filmzenét is szeretnék írni. A sport továbbra is elengedhetetlen része a mindennapjaimnak, életmódszerűen űzöm. Önismereti táborokba, terápiára járok, mert úgy vélem, elsősorban nekem kell azért dolgoznom, hogy majd elégedetten mondhassam: ez vagyok én. Imádok sakkozni, nagyon jól megtanultam játszani. Ezek a tevékenységek tükörként igazolják vissza, ha nem vagyok a tengelyemben, mert akkor elbukom a sakkpartit, vagy nem megy a zongorajáték.
Színpadon játszol valahol?
Kiszerettem a színházból. A film vonz. Csoda volt a Hunyadi-sorozat előkészületei és a forgatások során megtapasztalni, milyen az, amikor van idő valamire. Ha leszerződöm egy színházhoz, a napjaim jelentős részét ott kell töltenem, és semmi időm nem marad magamra. Most azért teszek, hogy a holnapom vagy akár a jelenem jobb legyen. Fantasztikus érzés, hálás vagyok azért, hogy erre van lehetőségem! Nyilván ez sokáig nem mehet, mert szükségem van munkára. A Hunyadival nagyot szeretnék dobbantani! Ennek a sikere attól függ, hogy ha kijön, milyenek lesznek a visszajelzések, milyen lehetőségek nyílnak meg. Nem húzódom el a feladatoktól, most is járok castingokra, nyitott vagyok az új projektekre. Nem vagyok a szokások híve, mindig az újdonságokat keresem az életben. Amikor jött a lehetőség, hogy van egy gigasorozat és a főszerepére castingoljak, beállítottam az agyamat arra, hogy Hunyadi az enyém. Úgy éreztem, ha ezt összehozom, régi álmomat válthatom valóra, és kitörhetek a keretek közül. Visszatérve az első kérdésedre, talán ezt az elszántságot, kitartást is érezhették rajtam a castingon. Ha kijön a film, minden olyan lovat megpróbálok megülni, amit elém hoznak, vagy ami után nekem kell mennem. De akkor is megülöm!
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
