Húsdaráló

Pedig Luke Wilson és Kate Beckinsale igazán küzd, hogy a Fox házaspár életének mindennapi poklából ízelítőt kapjunk. Ha egy párból az egyik félnek van humora, a másiknak nincs, a kapcsolatnak eleve kevés sansza van, de ha az egyik - jelen esetben a nő - még süketnek is tetteti magát és folyamatosan pofákat vág, akkor még a párterapeuták szerint is itt a vég, mert a házasságok túlélési esélyei egyenes arányban csökkennek a megvető szájbiggyesztések számának szaporodásával. A sápatag feleség tehát folyamatosan biggyeszt, sőt "növessz farkat!"-sziszegéssel fegyelmezi egyébként meglehetősen normálisnak tűnő, kesernyés humorú férjét. Különben is padlón vannak mindketten, kisfiukat elvesztették, házasságuk romokban, egymás agyára mennek, ráadásul letértek az autópályáról és egyre kietlenebb környéken furikáznak az éjszakában. Sorjázni kezdenek a baljós események, végül még a kocsijuk is lerobban, így kénytelenek egy

lepusztult motelben megszállni éjszakára. Nyolcvanas évekből szalasztott, hetyke bajuszkás, idegesítő modorú tulaj - Mason szerepében Frank Whaley - fogadja őket, miközben hangos sikoltozások hallatszanak a belső szobából, de a férfi megnyugtatja őket, hogy csak egy horrorfilmet néz éppen. A hely és gazdája egyaránt bizarr, de a párnak nincs más választása, kivesznek egy szobát. A film látványtervezője, Jon Gary Steele kitett magáért, a velősen csak lepratelepnek aposztrofált Pinewood Motel szörnyű szobájában barna bukléfotelek terpeszkednek, a csapból rozsdás lé folyik, a fürdőszoba mocskos csempéjéhez és ragadós zuhanyfüggönyéhez pedig éppen passzolnak a szürke törülközők és a poloskák. Olyan hely, ahol az ember már a küszöbön vakarózni kezd. De ez még csak a kezdet, valaki ököllel ütni kezdi az ajtót, a rozoga tévé tetején pedig hányingert keltő snuff filmek sorakoznak ártatlan áldozatok hidegvérű kivégzéséről. És mire Foxék rájönnek, hogy a felvételek ugyanabban a szobában készültek, felfedezik azt is, hogy most is forog a kamera. Már csak egy céljuk van: élve kijutni innen.

De hát akkor miért nem rágjuk le a körmünket az izgalomtól? Talán, mert egy snuff filmben az áldozat túlélési esélye körülbelül annyi, mint a disznóé disznóvágáskor, ettől olyan embertelen és unalmas ez a műfaj. Az Elhagyott szoba külön tehertétele, hogy több verziót is végig kell néznünk ebből a szadista mészárlásból, és miután tanúi vagyunk annak, hogyan gyalulják le sorozatban a szerencsétleneket, nem sok esélyt adunk a főhősöknek sem a túlélésre. A forgatókönyv csapdává válik, hiszen mintha ugyanúgy snuff filmet néznénk most is, csak éppen egyenes adásban, ehhez pedig kinek van kedve? És innentől kezdve lényegtelen, hogy a Fox házaspár a sokk hatására olykor kétségbeesett csókokat vált, nem számít, hogy bárkiből lehet ellenség és bárkiből lehet barát, még az is mindegy, hogy pontosan kikre is fogják csurgatni azt a pár liter művért a végén, és kinek a karját lökik a magasba győztesként.

Még csak a Kontrollal sem kell példálózni, elég, ha valaki rákeres a Quimby Hol volt, hol nem volt című videoklipjére, amit Antal Nimród rendezett 1998-ben szinte null-költségvetésből, és pontosan érzékelheti, mit jelent, ha a rendező szabad kezet kap, ha pedig megnézi az Elhagyott szobát, azt is, mit jelent, ha nem. Ez utóbbi egy viszonylag korrekt feladatmegoldás, de abból az akasztófahumorból, eredetiségből, ami Antal Nimród eddigi összes munkáját jellemezte, szinte semmi nem látszik, és ez nagy kár. Mégis, a hazai finanszírozási viszonyokat figyelembe véve, maximálisan érthető, hogy egy fiatal rendező nem akar évekig egy helyben toporogni, és luxus lett volna visszautasítani ezt az ajánlatot: Hollywoodban pedig nyilván kell néhány próbakört futni ahhoz, hogy később normális forgatókönyvhöz jusson az ember. Ha minden jól megy, most csupán ugranunk kell pár filmet.