A második világháború után helyreállították Csehszlovákia állami egységét, bár kárpátaljai területei a Szovjetunióhoz kerültek. Az ún. Benes-dekrétumok a kollektív bűnösség elve alapján jogfosztottá tették a német és a magyar kisebbséget, jelentős részüket ki is telepítették. Néhány évnyi demokratikus átmenet után 1948 februárjában a kommunisták vették át a hatalmat, s bár a többpártrendszer névleg fennmaradt, könyörtelen diktatúra következett.
Az "emberarcú szocializmus" megteremtésére irányuló prágai tavaszt 1968 augusztusában a Varsói Szerződés katonai intervenciója tiporta el, az utána következő visszarendeződés (hivatalos szóhasználattal a "normalizáció") pedig hosszú időre mozdulatlanságba dermesztette az országot. A prágai tavasz követelései közül csupán Csehszlovákiának a szlovákok által szorgalmazott föderális átszervezése valósult meg: 1969. január 1-jén megalakult a saját parlamenttel és kormánnyal rendelkező Cseh Szocialista Köztársaság és Szlovák Szocialista Köztársaság, míg természetesen megmaradt a szövetségi kormány és parlament is.
Ahogy több más szocialista országban, Csehszlovákiában is a nyolcvanas évek közepén kezdett recsegni-ropogni a rendszer, de a Milos Jakes főtitkár vezette Csehszlovák Kommunista Párt foggal-körömmel ragaszkodott a szocializmus dogmáihoz, az engedményeket nem ismerő politikához. A társadalom ébredezett Csipkerózsika-álmából, az állampolgárok mind erőteljesebben hallatták hangjukat. 1989. november 17-én, nyolc nappal a berlini fal "leomlása" után a karhatalom brutálisan szétverte az egyetemisták békés prágai tüntetését.
Ez volt a fordulópont: a felháborodott emberek ettől kezdve nap mint nap az utcára mentek, és többpártrendszert, szabad választásokat, társadalmi párbeszédet, a két évtizeddel korábbi beavatkozás felelőseinek megbüntetését követelték. Még november 17-én megalakult Prágában Václav Havel drámaíró vezetésével a Polgári Fórum, Vágsellyén a Független Magyar Kezdeményezés, 20-án pedig egy újabb diáktüntetés után Pozsonyban a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) elnevezésű polgári kezdeményezés.
A hatalom lába alól kicsúszott a talaj: tárgyalásokba kezdett az ellenzékkel, lemondott a főtitkárságról Jakes, de az embereket ez már nem elégítette ki. A prágai parlament november 29-én törölte az alkotmányból a kommunista párt vezető szerepére vonatkozó cikkelyt, s december 10-én új szövetségi kormány alakult, amelyben már kisebbségben voltak a CSKP képviselői. Gustáv Husák államfő a kormány kinevezése után lemondott ? győzött a "bársonyos forradalom". December 21-én a CSKP rendkívüli kongresszusa bocsánatot kért az állampolgároktól, a párt kivonult a munkahelyekről, 22-én megszűnt a titkosrendőrség. December 28-án Alexander Dubcek, a prágai tavasz egykori vezetője lett a parlament, a Szövetségi Gyűlés elnöke, 29-én pedig a 70 százalékban még kommunistákból álló testület államfővé választotta Havelt.
A "bársonyos forradalmat" követő kezdeti eufória gyorsan szertefoszlott, előtérbe kerültek a belső nehézségek, és szinte azonnal felszínre törtek a csehek és a szlovákok közti ellentétek. Ennek látványos jeleként a pozsonyi parlament 1990. március végén kivívta, hogy az ország új nevét, a Csehszlovák Szövetségi Köztársaságot a szlovák nyelvű elnevezésben Cseh-Szlovák Köztársaság formában írják, hangsúlyozva a szlovákok egyenrangúságát. A vehemensebb szlovák politikusokat ez nem elégítette ki, és tüntetéseket szerveztek a független Szlovákia megteremtése érdekében.
Az 1990. júniusi, 44 év utáni első szabad választásokon a szövetségi gyűlésben a Polgári Fórum, a szlovák parlamentben a Nyilvánosság az Erőszak Ellen szerzett többséget. Az új, koalíciós szövetségi kormányt Marián Calfa, a Polgári Fórum politikusa, a szlovák koalíciós kormányt Vladimír Meciar, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen vezetője, míg az új cseh kormányt az ugyancsak Polgári Fórumos Petr Pithart alakította meg. A választások után néhány hónappal már ádáz alkotmányjogi viták dúltak a közös államformáról, a nemzeti köztársaságok és a szövetségi állam jogköreinek megosztásáról. A hatalmi torzsalkodások, a romló gazdasági körülmények tovább erősítették a kiábrándultságot, s egyre elterjedtebb lett a vélekedés, hogy "ellopták a forradalmat".
A kiábrándultság nyomán megnőtt Szlovákiában a nacionalista erők támogatottsága, melyek 1990 augusztusában demonstratív megmozdulást rendeztek a szlovák nacionalizmus atyjaként tisztelt Andrej Hlinka emlékére. Októberben a pozsonyi parlament nyelvtörvényt is elfogadott, amely a szlovákot tette hivatalos nyelvvé a tagköztársaságban. 1990 végén a szövetségi parlament új kompetencia-törvényt alkotott, amely meghatározta a szövetségi és a tagköztársasági szervek hatáskörét és illetékességét, a nemzetiségi ügyeket viszont szövetségi hatáskörben hagyta.
Az egyre súlyosabb gazdasági helyzet is a nacionalisták malmára hajtotta a vizet. Jellemző egy szlovák politikus megnyilvánulása ebből az időből: "Ha mi nem követeljük, senki nem adja meg nekünk azt, ami jár. Pimasznak kell lennünk." Pozsonyban egyre erősebben hallatszottak a függetlenséget követelő hangok, hamarosan létrejött a saját külkapcsolatok minisztériuma is. A helyzetet bonyolította, hogy a szövetségi államban kisebbségi szlovákok között élt a 600 ezres magyar kisebbség, amely viszont a szlovák államnyelvvé tételét kifogásolta.
1991. áprilisban kettészakadt a szlovákiai kormánypárt. Leváltották a diktátori hajlamokkal, nacionalista és szociális demagógiával vádolt Vladimír Meciar kormányfőt, helyére a kereszténydemokrata Ján Carnogursky került. Mindez nem hozott megnyugvást, szeptemberben a Hlinka születésnapján rendezett ünnepségen a legmagasabb rangú szlovák politikusok is részt vettek. 1992 elején Pozsonyban tüntetéssorozaton követelték az önálló szlovák állam kikiáltását. Mindeközben hosszas, de terméketlen tárgyalások folytak a cseh, a szlovák és a szövetségi vezetés között Csehszlovákia jövőjéről.
Az 1992. június 5-6-án megtartott választások sem hoztak ilyen téren változást: Csehországban a jobboldali-konzervatív, a szorosabb föderáció mellett elkötelezett pártok győztek, Szlovákiában azonban Meciar nacionalista, populista és szeparatista húrokat pengető a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma (HZDS) jutott többséghez. Meciar még a választások előtt kijelentette, hogy két hónapon belül ki kell kiáltani Szlovákia függetlenségét, új szlovák alkotmányt kell elfogadni, majd referendumot kell szervezni Szlovákia státuszáról. A cseh kormányfő, Václav Klaus azt nyilatkozta: először megpróbálkoznak egy életképes és ésszerű, szoros föderáció létrehozásával, de ha ez nem sikerül, már csak a civilizált és minél gyorsabb válás marad.
A választásokon győztes pártok vezetői azonnal tárgyalásokat kezdtek a közös állam jövőjéről, de az álláspontok ezúttal sem közeledtek. Július 17-én a pozsonyi parlament kihirdette "a Szlovák Köztársaság szuverenitását", ezzel megtörtént az első lépés a függetlenség felé. (A határozat pusztán ténymegállapításnak minősült, hiszen a Cseh és a Szlovák Köztársaság szuverenitása a hatályos csehszlovák alkotmányban is szerepelt, a lépésnek inkább lélektani, érzelmi jellege volt.) Július 20-án lemondott a szétválást hevesen ellenző Václav Havel államfő, majd Klaus és Meciar július 24-én megegyezett abban, hogy 1993. január 1-jével megszűnik a 74 éve született Csehszlovákia, s a helyén létrejön a független Csehország és Szlovákia. (A megállapodás inkább a politikusok kívánalmát tükrözte, mivel a közvélemény-kutatások szerint a szétválást akkor a cseh lakosságnak csupán 36, a szlovák lakosságnak pedig 37 százaléka támogatta.)
A menetrendet is tartalmazó egyezmény értelmében a cseh és a szlovák parlament 1992. augusztus 30-ig befejezi a jövendő köztársasági alkotmányok megalkotását, és "szerződéseket" készít elő azokról a területekről, amelyeken közös megoldás vagy együttműködés szükséges: ilyen volt a honvédelem, a külpolitika és a gazdaság. A szövetségi gyűlésben szeptember 30-ig kellett elfogadtatni a föderáció megszűnéséről, és a javak szétosztásának rendezéséről szóló törvényt.
A pozsonyi parlament szeptember 2-án ? a magyar képviselők távollétében ?elfogadta a Szlovák Köztársaság új alkotmányát, ugyanez Csehországban december 16-án történt meg. A Szövetségi Gyűlés október elején módosította a kompetencia-törvényt, tovább csökkentve a szövetségi és erősítve a tagköztársasági jogköröket. Klaus és Meciar két nappal később megállapodott abban is, hogy a különváló két állam között vámuniót hoznak létre, a közös csehszlovák koronát pedig 1993 második felében váltja fel a saját nemzeti fizetőeszköz. 1992. november elején megkezdődött a csehszlovák haderő és hadfelszerelés 2:1 arányú felosztása, majd november közepén megszületett a szövetségi vagyon megosztásáról intézkedő törvény is. Mivel a csehszlovák címer a két tagköztársaság jelképeiből állt, mindkét új állam a magáét tartotta meg: a csehek az oroszlánt, a szlovákok a kettős keresztet.
Annak idején a közös himnusz is két különböző nyelvű dallam összegyúrásából született, így a "cseh versszak", a Kde domov muj? lett a Cseh Köztársaság, a "szlovák versszak", a Nad Tatrou sa blyska lett a Szlovák Köztársaság himnusza. A zászlóra vonatkozóan a szétválási megállapodás ugyan azt írta elő, hogy a közös lobogót egyik új állam sem használhatja, a csehek mégis ezt tartották meg, Szlovákiában pedig újat fogadtak el. Az államhatárt a közös belső határ mentén jelölték ki, csak néhány vitás kérdést kellett elrendezni. A kettős állampolgárságot elvileg nem engedélyezték, de a két ország állampolgárai útlevél és külön engedély nélkül vállalhattak munkát a határ másik oldalán.
A Szövetségi Gyűlés 1992. november 13-án megszavazta a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság megszűnését kimondó törvényt, amelynek értelmében Csehszlovákia két utódállama 1993. január elsejétől a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság. A Szövetségi Gyűlés ezután feloszlatta magát, s ezzel véget ért a "bársonyos forradalmat" követő "bársonyos szétválás" folyamata.
