Demokratikus versengés
Az 1949-ben létrejött "első német munkás-paraszt államban" a kelet-európai változások keretében 1989 nyarától kezdett recsegni-ropogni a szocialista berendezkedés. Megugrott az országot elhagyni szándékozók száma, akik előtt a szeptemberi magyarországi határnyitás szélesre tárta a kapukat, mindennapossá váltak az idővel több tíz- és százezresre duzzadó tüntetések, amelyeken a rendszer megváltoztatása mellett egyre erősebben hallatszott a német egység követelése.
A Német Szocialista Egységpárton belüli bomlás októberre a mindenható főtitkár-államfő, Erich Honecker leváltásához, majd az egész felső vezetés cseréjéhez vezetett, november 9-én pedig "leomlott" az Európa megosztottságát jelképező berlini fal is. Immár legálisan működhetett a tüntetéseket szervező Új Fórum, újraalakultak a régi pártok, s új politikai formációk is megjelentek a színen. Az 1989. decemberben magát Német Szocialista Egységpárt - Demokratikus Szocializmus Pártjára (NSZEP-DSZP) átkeresztelő állampárt kezéből mindinkább kicsúszott a hatalom, s szinte egyedüliként tartott ki az önálló keletnémet állam gondolata mellett, miközben 1990 februárjában Helmut Kohl nyugatnémet kancellár Moszkvában már megkapta Mihail Gorbacsov szovjet vezető jóváhagyását a két német állam egyesüléséhez.
Az 1989. december 7-én kezdődött kerekasztal-megbeszéléseken a 12 résztvevő szervezet 1990. májusi választási időpontra tett javaslatot, s ennek megfelelően 1990. január 15-én az államtanács is május 6-ra tűzte ki a voksolást. Az események azonban felgyorsultak, a nyugatnémet testvérpártok által támogatott ellenzéki tábor egyre erősebbé vált, miközben mind fenyegetőbb lett a gazdasági összeomlás réme.
A tárgyalások résztvevői végül 1990. január 28-án a választások előrehozatala, s egy átmeneti kormány megalakítása mellett határoztak. Január 29-én a parlament jóváhagyta a választások március 18-i terminusát, s az ellenzéki szervezetek képviselőinek belépését a kormányba. A döntéssel mindenki egyetértett: Hans Modrow miniszterelnök és a napról napra gyengülő NSZEP-DSZP (amely februárban már csak a Demokratikus Szocializmus Pártja elnevezést használta) azt remélte, hogy ily módon megelőzheti a ráadott szavazatok számának további csökkenését.
Az ellenzék kisebb pártjai sem tiltakoztak, hiszen azt tapasztalták, hogy a legerősebb pártok már megtalálták nyugati támogatóikat, ők pedig idővel csak kiszorultak volna a politikai porondról. Az átmeneti kormány létrehozása annak a jele volt, hogy az ország valamennyi politikai ereje érdekelt a stabilitás fenntartásában, s mivel a kabinetbe a kerekasztal-tárgyalásokon részt vevő pártok és szervezetek mindegyike egy-egy képviselőt delegált, e tárca nélküli miniszterek révén az ellenzék is kormányzati felelősséget vállalt. A nemzeti felelősség kormányának élén továbbra is Hans Modrow DSZP-vezető állt.
A választások napja
A március 18-i Népi Kamara választás 1933 óta az első szabad választás volt az NDK területén, s egyben népszavazásnak is számított az újraegyesülésről. A zavarba ejtően tarka pártválaszték dacára egyértelmű volt, hogy a főbb politikai erők miként viszonyulnak e kérdéshez. Az NDK szuverenitásának hívei az utódpárt DSZP-t választhatták, a kereszténydemokrata CDU választási szövetségére és a liberális blokkra adott voks a gyors újraegyesülést szolgálta, a nyugatnémet SPD támogatta keletnémet szociáldemokratákra szavazók pedig a lassú újraegyesülési folyamat mellett foglalhattak állást.
A kerekasztal-tárgyalásokon kidolgozott és februárban elfogadott új választási törvény értelmében minden 18 év feletti polgár szavazhatott, a titkosság elvének korábbi durva megsértései miatt kötelezően szavazófülkében. A Népi Kamara 400 képviselői helyéért 24 párt, egyesülés, mozgalom indult harcba, s mivel a bejutáshoz külön feltételt nem szabtak, a voksok 0,25 százaléka már képviselői helyet ért.
93,22 százalékos részvétel mellett a győzelmet a kereszténydemokrata-konzervatív választási koalíció, a jelöltjeit külön listán indító "Szövetség Németországért" szerezte meg a szavazatok 48,15 százalékával, a szövetségen belül a Kereszténydemokrata Párt (CDU) 40,91, a Demokratikus Ébredés (DA) 0,92, a Német Szociális Unió (DSU) 6,32 százalékot kapott. A keletnémet szociáldemokrata párt (SPD) a szavazatok 21,8 százalékát nyerte el, a harmadik legnagyobb erő pedig az egykori állampárt utóda, a Demokratikus Szocializmus Pártja lett 16,33 százalékkal.
Őket a Német Szociális Unió (DSU) és a liberális színezetű pártok (LDP, DFP, FDP) Szabad Demokraták Szövetsége elnevezésű közös listája követte. Az eredménynek megfelelően a Népi Kamarában a Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) 163, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) 88, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) 66, a Német Szociális Unió (DSU) 25, a Szabad Demokraták Szövetsége (BFD) 21, a Szövetség90 12, a Német Demokratikus Parasztpárt (DBD) 9, a Zöld Párt és a Független Nőszövetség (UFV) együttesen 8, a Demokratikus Ébredés (DA) 4, a Német Nemzeti Demokrata Párt (NDPD) 2, a Német Demokratikus Nőszövetség (DFD) 1, az Egyesült Baloldal Akciószövetség (AVL) - A szekfűk (VL) pedig 1 helyet szerzett.
Az NDK utolsó, nagykoalíciós kormányát a kereszténydemokrata párt vezetője, Lothar de Maiziere alakíthatta meg 1990. április 12-én. A kormány tizenegy tagja a CDU-t, hét a Szociáldemokrata Pártot, kettő a jobboldali Német Szociális Uniót, három a liberálisokat képviselte, egy minisztert pedig a Demokratikus Ébredés pártja delegált.
Az ország fél évvel később, 1990. október 3-án Német Szövetségi Köztársaság néven egyesült a nyugatnémet területekkel.
