Deep Purple és Jézus Krisztus – Ian Gillan 80

A London nyugati szélén született rockénekes már első zenekarában, az Episode Sixben együtt játszott a nála néhány hónappal fiatalabb walesi basszusgitárossal, Roger Gloverrel. 1969-ben együtt léptek át a Deep Purple-be, melyet 1973 nyarán együtt hagytak el, és bár később is számos zenekarban keresztezték egymás útját, az 1984-as Perfect Strangers LP óta – egy rövid időszakot leszámítva – újra együtt muzsikálnak a Deep Purple-ben. Mi több, tavaly júliusban jelentették meg a banda harmincharmadik stúdióalbumát (=1).

Episode Six – Mr. Universe (1968)

A kezdetben a Beatles, a Beach Boys és a Lovin’ Spoonfull zenei világát idéző Episode Six a hatvanas évek második felében számos kislemezt jelentetett meg, mígnem az akkor még a progresszív rock második vonalában mozgó Deep Purple két oszlopos tagja, az orgonista Jon Lord és a gitáros Ritchie Blackmore 1969 júniusában fel nem bukkant az egyik koncertjükön, hogy aztán Ian Gillant átcsábítsa magukhoz (akit követett Roger Glover is). Még ugyanebben az évben a patinás Royal Albert Hallban a Royal Philharmonic Orchestrával közösen mutatták be Lord háromtételes kompozícióját (Concerto For Group And Orchestra), melyet később LP-n is megjelentettek. Bár az estnek zenei szempontból nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a műfaj történetében mindenképpen mérföldkőnek számít: ezen a koncerten játszott először élőben rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel.

Deep Purple – Speed King (1970)

Amit viszont az elkövetkező három évben a Deep Purple produkált, az minden szempontból a hard rock/heavy metal legemlékezetesebb alkotásai közé tartozik. Az 1970 nyarán megjelent, meglehetősen homogén hangzású In Rock-on szinte minden megtalálható, ami a legfőbb erényük: Gillan elképesztő hangterjedelme, még a legmagasabb regiszterekben is tiszta éneke, Blackmore energikus, egyéni gitárjátéka, Lord Hammond-futamai, és a ritmusszekció (Glover és Paice) megbízható, mégis színgazdag alapozása. Ráadásul a korong roppant merészen indul: negyven másodperc kakofónia, negyven másodperc templomi áhítat, majd jön a korszak egyik legenergikusabb hard rock dala, a Speed King. De ezen a nagylemezen hallható a hetvenes-nyolcvanas évek rocker házibulijainak elmaradhatatlan dala, a Child In Time is.

Deep Purple – Child In Time (Live, 1970)

Ian Gillan utóbbi dalban nyújtott teljesítménye annyira lenyűgözte Time Rice-t, hogy Andrew Lloyd Webberrel akkoriban készült közös rockoperája, a Jézus Krisztus szupersztár lemezfelvételén ő énekelhette Jézus szerepét. A darab 1973-as filmadaptációjában is felajánlották ezt neki, de Gillan a forgatások idején épp a zenekarral turnézott, és nemcsak a színészi-énekesi gázsit kevesellte, de ragaszkodott hozzá, hogy a teljes zenekart kifizessék. Mint tudjuk, Jézus szerepét a filmben végül Ted Neeley alakította. 

Jézus Krisztus szupersztár – Gethsemane (I Only Want To Say) (1970)

1970 és 1972 között a Deep Purple sorra készítette a brit hard rock/heavy metal legfontosabb korongjait, a Machine Headen található például az irányzat talán legismertebb slágere, a Smoke On The Water. A pár hangból álló gitárriffje egy időben olyannyira népszerű volt a kezdő rockgitárosok között, hogy a legtöbb hangszerboltban tiltólistára tették az eladók. Miközben a dalt – mint a szövegében is hallható – a montreux-i kaszinóban tartott Frank Zappa-koncert ihlette, mely alatt tűz ütött ki az épületben, s annak a Genfi-tó felett úszó füstjét látta meg a Deep Purple-lel éppen ott dolgozó Gillan. És hát ezen az LP-n található a Highway Star, a Space Truckin’ vagy a Lazy.

Deep Purple – Smoke On The Water (live, 1972)

Ráadásul a nagylemezen négy-öt percben előadott dalokat koncerteken sokszor tízperces változatban adták elő, hosszas improvizációkkal, hangszeres felelgetésekkel. Mint az a szintén 1972-ben publikált dupla Made In Japanen hallható. Nem csoda, ha ez minden idők egyik legerősebb élő rockalbuma lett. Az 1973-ban készült Who Do We Think We Are-t ezt követő európai turné után viszont Ian Gillan és Roger Glover otthagyta a társakat.

Gillan a Deep Purple után átmenetileg a zeneiparból is kiszállt, és más befektetéseire koncentrált (oxfordi szálloda, Mantis Motor Cycles, Kingsway Studios). De miután mindegyik vállalkozása masszív veszteséget termelt, ezért 1975-ben megalapította az Ian Gillan Bandet, melynek három éve alatt három jazz-rockos albumot jelentetett meg, de azok – főként a punkkorszak kellős közepén – nem hozták a várt kereskedelmi sikereket. Úgyhogy a billentyűs-dalszerző Colin Towns kivételével szélnek eresztette a csapatot, új zenészeket toborzott maga köré, a formációt pedig egyszerűen Gillannek nevezte el.

Ian Gillan Band – Live At The Rainbow 1977 (Full Concert)

A hard rockos Gillant a rajongók jobban fogadták, mint elődjét, ezen a néven 1982-ig összesen hat LP-t dobtak piacra, melyek közül az 1981-es Future Shock a brit eladási listán egészen a második helyig jutott. 

Gillan – Bite The Bullet (Live, 1982)

Aztán 1983 végén az énekes csatlakozott ahhoz legendás Black Sabbathhoz, mely a hetvenes évek hajnalán szintén elévülhetetlen érdemeket szerzett a hard rock és a heavy metal alapjainak lefektetésében (ez egyben a Gillan végét is jelentette). Még közös stúdióalbumot (Born Again, 1983) is jegyzett Tony Iommiékkal, és annak ellenére, hogy – mint nyilatkozta – a lemez és az azt követő világ körüli turné minden percét imádta, úgy érezte, hosszabb távon mégsem tud a Black Sabbath énekese lenni. Így aztán 1984 áprilisában csatlakozott az újjáalakult Deep Purple-höz.

Black Sabbath – Trashed (1983)

A döntés azért is meglepte a szakmát, mert Ian Gillan és a DP-gitáros Ritchie Blackmore viszonyát közel sem lehetett optimálisnak nevezni. Már 1973 nyarán is e mélyülő ellentét miatt hagyta ott a zenekart, de később Blackmore többször nyilatkozta, hogy Gillan túl sokat iszik és cigarettázik, így nem vigyáz eléggé a hangszálaira. Tény, hogy az amúgy roppant sikeres Perfect Strangers dalaiban Gillan hangja már kevésbé temperamentumos, mint ami a korai korszakát olyannyira jellemezte, és erre az sem tűnt magyarázatnak, hogy ekkor már közeledett a negyvenhez. 

Deep Purple – Perfect Strangers (1984) (a dal hivatalos klipjében Blackmore és Gillan elmaradt kézfogása 1:01-nél)

Úgyhogy a következő korong (The House of Blue Light, 1987) után ismét otthagyta a zenekart (más olvasatban a többiek kirúgták), helyét az a Joe Lynn Turner vette át, akivel Blackmore már dolgozott a Rainbow-ban. A vele készített, kevésbé sikeres Slaves and Masterst követően viszont a kiadó kész tények elé állította a zenekart: vagy visszahívja Gillant, vagy nem jelentetik meg az új albumot (The Battle Rages On, 1993). Gillan tehát visszakerült a Deep Purple-be, Ritchie Blackmore viszont a következő évben végleg kilépett belőle (mint tudjuk, az évtized végén pedig a reneszánsz zene felé fordult). És a hard rock formációnak az elmúlt harminc évben megjelent stúdiólemezei a szigetországban rendre bekerültek a legjobb százba, sőt, a 2017-es Infinite és a 2020-es Whoosh! egészen a hatodik, illetve a negyedik helyig jutott. S bár Ian Gillan időről időre előrukkolt szólóprodukcióval, életében a fő csapást mindig is a Deep Purple jelentette.

Deep Purple – Birds of Prey (Live at Hellfest 2017)

Deep Purple – Lazy Sod (2024)