„Idő kellett, hogy szinkronba kerüljek magammal”

Ascher Tamás azt mondta neki az egyetemen, hogy negyvenévesen fog szinkronba kerülni önmagával, de nem hagyta, hogy ez a mondat összetörje. Sokáig úgy érezte, megfullad az unalmas naivaszerepekben, amiket leggyakrabban ráosztottak, de mostanra kitört a szép nő skatulyájából. Szávai Viktóriával a filmtett.ro a Filmtettfeszt után beszélgetett.

Milyen szálak fűznek Kolozsvárhoz?

Az anyai nagymamám kolozsvári volt. Egy osztályba járt Bara Margittal, és
mindkettejüket nagyon tehetségesnek tartották. Tizenhat évesen aztán megszökött
otthonról, és elment Pestre színésznőnek. De végül másfelé sodorta az élet.

Bara Margitot viszont nem, akit el is játszottál Vitézy László A
színésznő című filmjében.

Ebben a filmben csupa furcsa dolog történt velem. Próbáltam információkat gyűjteni Bara Margitról, aki ünnepelt színésznő volt az ötvenes-hatvanas években, és máig tisztázatlan körülmények között ellehetetlenítették egy pletykahadjárattal, de csak egyetlen könyvet találtam, amiből bármit is megtudhattam erről a botrányról. Épp a fodrászomnál ültem, és meséltem, hogy legközelebb egy tévéfilmet forgatok Bara Margitról, mire felkiáltott, hogy neki nagy barátnője a Margit lánya, hívjuk föl most. Annyira hasonlított a hangjuk, hogy azt hittem, Bara Margit szól bele a telefonba. Eleinte kicsit távolságtartó volt, amikor elmondtam, hogy az édesanyját fogom játszani egy filmben, de fél óra múlva már úgy tettem le a telefont, mintha egy családi látogatáson jártam volna.

Te is szöktél valami elől a színészetbe, mint a nagymamád?

Abszolút. Mezőtúron éltünk, és annyira erős volt bennem a kamaszkori
lázadás, hogy 14 évesen lekoccoltam otthonról. Szentesre mentem egy
drámatagozatos gimnáziumba, ahol hirtelen annyi impulzus ért, hogy nagyon
gyorsan fölnőttem.

Pár évesen kitaláltad, hogy színésznő leszel?

Soha nem nézegettem magam a tükörben anyukám magas sarkú cipőjében, de a szereplés nagyon pici korom óta része volt az életemnek. Tízévesen színdarabot írtam a görög istenekről, amit bemutattunk az osztálytársaimmal. Nem az volt a fontos, hogy szerepeljek, hanem hogy kifejezzem magam valamilyen kreatív tevékenységgel. Aztán később, az egyik szentesi drámaórán, amikor színpadra állítottunk egy jelenetet az Antonius és Kleopátrából, volt egy mély felismerésem. Megtapasztaltam, milyen az, amikor kiállok a színpadra, és én már nem én vagyok. Ez eléggé éles, meghatározó élmény volt ahhoz, hogy elgondolkozzam, mi dolgom van a színészettel.

Fel is vettek rögtön a Színművészetire, ahol Ascher Tamás azt mondta neked, hogy negyvenéves korodra fogod utolérni magadat.

Tizennyolc évesen vettek fel a Színművészetire, én voltam a legfiatalabb az osztályban, mégis a legöregebbnek éreztem magam. A pályám elején állandó konfliktusba kerültem saját magammal, mert érettebb voltam a naivaszerepeknél, amiket rám osztottak. Idő kellett, hogy szinkronba kerüljek saját magammal.

Ez mikor történt meg?

Amikor Ascher megjósolta. Csak tud valamit erről a szakmáról.

Mi volt a fordulópont?

A 2012-es évad a Radnótiban. Akkor találkoztam Mohácsi Jánossal, a Bolha
a fülbe című darab során. Az egy olyan felszabadító próbaidőszak volt,
hogy elkezdtem jól érezni magam a bőrömben, és a Radnótiban is. Nagyobb
biztonsággal, nem megfelelési kényszerből játszottam.

Mivel szabadított fel Mohácsi?

Akkor dolgozott először vendégrendezőként a Radnótiban, és nem voltak
prekoncepciói a társulatról. A Radnótiban úgy éreztem, hogy be vagyok szorítva
a szépnő szerepkörbe, amihez nyilván van közöm alkatilag, de színészként ettől
majd megfulladtam. Szerettem volna használni és megmutatni a szélsőségeimet, de
erre kevés lehetőségem adódott. Mohácsi sem osztott rám nagyon más szerepet,
mert készen kapta a darabot, mégis sokkal jobban érdekelték az amplitúdóim. Azt
éreztem, hogy szeret, bízik bennem, és ettől szabadabban tudtam létezni a
színpadon.

Színésznőkkel gyakran előfordul, hogy a szépséget látják bennük, és
nem a tehetséget?

Változó, kinél hogy csapódik ez le. Én sokszor éreztem azt, hogy nem tudom átütni ezt a falat. Nem tudom, miért.

Szerinted kinek sikerült?

Például Borbély Alexandrának a Testről és lélekről-ben. Enyedi Ildikó egy introvertált, aszexuális szerepet osztott rá, ami tökéletes ellentéte Alexandra személyiségének. Ehhez persze bátorság kell, de mindig abból sül ki valami jó, ha nem típusban gondolkodunk. Azok a színészek, akik nem magukat rakják bele a szerepeikbe, hanem afféle médiumként belehelyezkednek más személyiségekbe, akkor járnak jól, ha nem skatulyázzák be őket. Én is ilyen típusú színésznek tartom magam, és ez sok frusztrációt okozott. Nem azért lettem színész, hogy folyton siránkozó szépasszonyokat játsszak. Azt szeretem, ha hagyják, hogy átlépjem a határaimat.

És színházban? Ott mi volt az a szerep, ami kiszakított a
skatulyából?

Az Alkonyban például egy igazi véglényt, egy lecsúszott, alkoholista, tüdőbeteg nőt játszottam. Imádtam. A pályám elején pedig az őrült szerepek találtak meg, Ofélia, a szintén borderline-os Isten Ágnese, vagy az Egy elmebeteg nő naplójából készült Animus és Anima. Aztán jött a Radnóti, és az egészséges, unalmas szép nők.

Amit 2017-ben, 17 év után hagytál ott, és azóta szabadúszol.
Élvezed?

Rettentően. Nem is értem, hogyan bírtam ki ennyi ideig röghöz kötve.
Élvezem, hogy szabad vagyok, és felelős döntéseket hozhatok. Nagyon fontos,
hogy ne érezzem kényszerhelyzetben magam. Évadonként két színházi munkát
vállalok, és ha szerencsém van, forgatást. Ez számomra ideális. Egyelőre nem
tudom elképzelni, hogy valaha visszamenjek kőszínházba.

Már írtál egy darabot. Kettőt, ha a görög drámádat is számolom.

A Kié vagy, mondd?-ot inkább stílusjátéknak szántam, amihez a harmincas évek kávéházi irodalmából és Szép Ernő Lila akácából merítettem. Tapasztalatként volt érdekes, mert rájöttem: tudok darabot írni.

Amivel párhuzamosan drámaírót játszottál a Csak
színház és más semmi című
tévésorozatban.

Igen, Petra karaktere valahogy nagyon közel került hozzám. Azt gondolom,
hogy egy minőségi munkát csináltunk, szerethető, valódi figurákkal. Azonkívül a
színházi közeg hálás, izgalmas téma, ezért sokan nézték a sorozatot.

Miért találtatok ennyire egymásra a karaktereddel?

Mindketten elégedetlenek voltunk az életünkkel. Neki egy szórakoztató
színház írójaként kellett gyártani a soron következő, vicces-kedves-bájos
színdarabot, miközben szeretett volna kiteljesedni íróként. Ehhez jött még a
magánéleti vergődés. Meginogtak az élete pillérei, és ez szinkronban volt az én
élethelyzetemmel.

Az eddigi filmes pályád összefonódott Goda Krisztina és Divinyi Réka
nevével. Mellettük kezdtél a Szabadság, szerelemben,
de a Csak színházban és a BÚÉK-ban
is játszottál. Miért működik ilyen jól a hármasotok?

Egy rugóra jár az agyunk. Egyszerűen értjük a másikat, ezért könnyű rákapcsolódni egymás ötleteire. Kriszta mesélte, hogy amikor írták a Csak színház forgatókönyveit, mindig hallották, milyen hangon fogom mondani Petra frappáns, szarkasztikus mondatait, aztán később, amikor megnézték a vágóasztalon a felvett jelenetet, Kriszta felkiáltott: „És mennyivel jobb így!”.

A kétezres években a Szabadság, szerelem
mellett a Presszó és a Tűzvonalban
sorozatokban is játszottál, utána viszont egy tízéves szünet következett filmek
és sorozatok terén. Miért?

A Szabadság, szerelemre nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam,
utána viszont valóban jött egy fura időszakom, amikor összeszámolni se tudom,
hányszor kaptam meg majdnem egy szerepet. Előfordult olyan is, hogy
casting nélkül felkértek, majd a forgatás előtt két héttel tudtam meg, hogy
mégis más fogja játszani az ominózus szerepet.

Az elmúlt évben mégis több szerep talált meg, a Csak
színház mellett a BÚÉK-ban és
a FOMO-ban is játszottál. Ez minek köszönhető?

Fogalmam sincs, min múlik ez. Talán önazonos lettem, és nincs már bennem megfelelési kényszer.

A teljes interjú a filmtett.ro oldalon olvasható.

Nyitókép: A színésznő