Persze a rendező Böhm György sokáig működött ezen a területen, és Csurka István, az író maga is hétpróbás dramaturg. Alapvetően helyesen döntöttek, amikor az először harmincöt éve műsorra tűzött tragikomédiát nem mozdították ki az évtizedekkel ezelőtti szituációs, informatív és nyelvi viszonyok közül. Indokoltan bíztak abban, hogy a kitűnő minőségű dialógustechnika, a figurákban lecsapódó szerzői emberismeret és korkritika különösebb aktualizálás nélkül, ma is kifejti hatását. Az ?eredeti helyszínen?, egy kispolgári lakásban forgatott blőd film ? nem is elsősorban az ostoba meséjű, talmi stílusú film, hanem a forgatási körülmények hercehurcája ? a 2011-es jelenben is leképezi a kontraszelekciót, a tehetségtelenség regnálását, a művész- és értelmiségi lét különböző okokból fenyegető labilitását, a kisemberi közeg elharapózó sivárságát.
 |
Az Eredeti helyszínt tehát nem ette meg ? egy másik Csurka-dráma címével szólva ? az idő vasfoga, poénjai nem váltak ? egy harmadik darabra emlékeztetve ? döglött aknákká. A minimális korrekcióknál azonban többre lett volna szükség, mivel a hajdani kultúrpolitikai intézményrendszer bornírtságától az agyonterhelt hentes-bölcselmen át (?mindenkinek megvan a maga hentese?) a banán dugáru voltáig számos valóságelem eltűnt a mindennapi életből, viszont mindezek nem telítődtek olyan szimbolikus, határozottan értelmezhető új jelentésekkel, amelyek napjaink ? többnyire más, és részint lesújtóbb ? anomáliáira vonatkozhatnának. Főleg az első felvonás vontatottsága azt a benyomást kelti: a vasfog mégis beleharapott az aknákba. Az eredeti helyszín mint remekül megtalált cím kevéssé kelt Magyarország-képzetet, noha legszélesebb értelmezésű tartalma ez. Ebben az összképben Böhm is ludas, mivel a mellékszerepekkel szinte semmit nem kezdett, vagy helyenként előnytelenül osztotta ki őket. Lippai László (Gyártásvezető) említendő közülük: lágyítottabb, rimánkodóbb változatát jól formálja az inkább diktatorikus karakternek.
A sok elnagyolt vagy pontatlan mozzanattal terhes munka a szünet utáni második és harmadik felvonásban éppen időnkénti precizitása, nüanszai révén vesz lendületet, nyer mélységet. Ekkor lép színre az egyetlen olyan alak, akit a neve s nem a státusza jelöl a színlapon. Szerdahelyi Kis, a filmszakmának szenvedélyesen elkötelezett diplomás gyógyszerész segéd-, majd társrendezőként dolgozik a dilettáns rendező mellett, hogy megmentse (nem először) az egyébként aligha menthető ? de az Arany Tundra Mókus fesztiválra még elkészülte előtt hatalmi szóval benevezett ? mozirémséget. Sághy Tamás kevéssé változatos indulati eszközeinek dinamikája nagyjából körülírja, e ?bevállalásért? miért fizet a pályakezdő, idealista, valószínűleg ígéretes filmes saját tehetségének és moráljának fellazulásával. Karrierjének kezdetét maga ítéli züllésnek. Szerdahelyi Kis monológjaiban, megnyilvánulásaiban zavaróak a mostanra felerősödött ellentmondások (például miért lát egy marék aranyat a kínkeservesen szalagra rögzített film merő homokjában?).
Bátonyi György szűkös lakásbelsője alig engedi a filmforgatás illúziójának felébredését, de nem is baj, hogy a díszlet a duplázó technikájú-szcenikájú színmű színházi rétegét segíti. Balikó Tamás Böröczker elvtárs, a hatodik emeletre hordszékben felcipelt filmes főmufti szerepét gondos mozdulatsorokból építve nem hagy kétséget: az egyszerre korlátolt és dörzsölt férfiú ugyan betegeskedhet, viszont az általa képviselt retrográd nézetvilág még időtlen időkig ereje teljében lesz, hogy a zavantgardtól kezdve minden művészeti jelenségről maga hirdesse ki a megfellebbezhetetlent.
 |
| Zsurzs Kati és Egri Márta |
A megszólalásokban hasadozó árkokat Zsurzs Kati (II. Örömanya) kerüli ki a legügyesebben, választékos szubretthumorral. Az általa néha féltékenyen kigúnyolt, jobbára azonban kollegiálisan szemlélt I. Örömanyaként a fiatalosságot árasztó Egri Márta nemigen hitetheti el, hogy nyugdíjba vonulását fontolgató, magát büszkén ?csereérték nélkülinek? tudó idős nemzeti főszínésznő lenne. A határozott, sallangtalan alakítás ellenére bántóak a lapos imperatívuszok, melyeket Egrinek (Sághyhoz hasonlóan) fel kell mondania. Mertz Tibor démoni basáskodás és kisfiús szerencsétlenkedés között, széles skálán, sok váltással, a vígjátéki iróniát szatirikussá keményítve veszi birtokba a Rendezőt, Hajtmanszky Pétert, ?a kapitányt?. Időnként Ingmar Bergman egyik fényképére hasonlít ? meglehet, a sapkáját is Kemenesi Tünde jelmeztervezőtől kapta ?, ettől még nagyobb a kontraszt, amely a filmek kerékkötőjének kvalitásait minősíti. Hajtmanszky önkritikusan, saját akaratából, szabadon és megkönnyebbülve lép ki a filmes világból ? e döntését (mert nem fakad a jellemből) az üresjáratok nélküli állapotba pörgött Mertz sem képes indokolni.
A Pesti Színház hajdani előadásán ? melyben az akkor bölcsészhallgató Böhm György is statisztált ? Csurka István, a rendező Horvai István és a dramaturg Radnóti Zsuzsa a premiert követően is jócskán dolgozott a színészekkel. Nem kevés módosítást eszközöltek. További csiszolás a Karinthy Színház vállalkozására is ráférne.
