Nincs könnyű helyzetben egy vidéki, megyei szintű múzeum, hiszen egyszerre kell több feladatot ellátnia: bemutatni a környék régészeti emlékeit, nagyobb kontextusba helyezni a helytörténeti eseményeket, ezzel együtt bepillantást nyújtani a köznép életébe. Nem maradhat el a képzőművészeti tárlat sem, és a lehetőségekhez képest frissnek is kell maradni, hiszen újra és újra be kell vonzani a közönséget.
A szolnoki Damjanich János Múzeum is láthatóan ezen – sokszor nehezen összeegyeztethető – vállalások között egyensúlyozik. Néhány tárlata egészen kimagasló, de van olyan is, amely hagyhat némi hiányérzetet a látogatókban. Ez talán nem is véletlen, hiszen a múzeum meglehetősen nehezen alakult meg a történelmi viharok közepette: intézményi formában az 1930-as évektől működik, a jelenleg is használt épületét, a főterén található egykori Magyar Királyi Szállodát pedig csak 1952-ben foglalhatta el. (A múzeum hányattatott történetéről két éve mi is írtunk az akkor 160 éves épület kapcsán.)
A régészeti emlékek figyelemfelkeltő és megtartó prezentálása soha nem egyszerű feladat, az Élők háza – holtak hazája kiállításnak is csak részben sikerült ezt megvalósítania. Pedig látszik az igyekezet a kurátorok részéről: három épületrekonstrukciót is felállítottak a Tiszamente tízezer éves történelmét szemléltető tárlaton, amely az őskortól a népvándorláson és a honfoglaláson át a középkorig mutat be leleteket. Az információs pultok és az egyik teremben vetített régészeti témájú rövidfilmek ellenére kissé szerénynek tűnik a kiállítás, amelyből fájóan hiányoznak a bevonódást elősegítő interaktív elemek.
A múzeum néprajzi anyaga viszont kifejezetten erős, és azt élvezetes formában adják át a látogatóknak. A Népélet a Közép-Tisza vidékén című tárlaton a századfordulós paraszti kultúrával ismerkedhetünk meg. A látványosan berendezett terekben talán a halászathoz kapcsolódó részek a legérdekesebbek, ezek mutatják be leginkább az itt élő népek és a folyó szoros kapcsolatát. Hasonlóan színes a hazánkba érkező jászok és a kunok történetét felelevenítő rész, valamint a helyi fazekas- és szűcsmesterség legszebb darabjait bemutató tárlat is.
A századfordulós polgári kultúra bemutatását célzó történeti tárlat is könnyen befogadható. Szépen berendezett dohányboltot, dolgozószobát, konyhát, étkezőt, hálószobát láthatunk itt. Korabeli újságokba is beleolvashatunk, amiből ismét kiderül, hogy nincs új a nap alatt: a foci akkoriban is sokakat érdekelt, a politika ugyanúgy megosztó volt és az öngyilkosságok sem mentek ritkaságszámba. Ennek a résznek a legnagyobb hibája a mérete: még háromszor ennyi enteriőrt is elnézegetnénk. A 20. század sajnos meglehetősen alulreprezentált, csak a Mesélő dobozok című rádió- és televízió-gyűjtemény villant fel elemeket a közelmúltunkból.
A Szolnoki Képtár bejárása után viszont biztosan nem marad bennünk hiányérzet. Az idén százhúsz éves művésztelep számos alkotójának munkájával találkozhatunk itt, például Aba-Novák Vilmos, Bihari Sándor, Deák Ébner Lajos, Bernáth Aurél műveivel. Érdekes párhuzamként nem Szolnokon alkotó, de kiemelkedő művészektől – Csontváry Kosztka Tivadartól, Czigány Dezsőtől, Anna Margittól – is láthatunk képeket. A mai szolnoki kolóniát többek között Verebes György festményei és Szabó György bronzszobrai reprezentálják.
A képtár talán legértékesebb része az ország legnagyobb Mednyánszky-gyűjteménye, amely a festő első világháború alatt készített képeiből áll.
A komor hangulatú Mednyánszky-festmények után szemkápráztatóan színesek Tayler Patrick képei. A Még egy sor medve… időszaki kiállításon tárgyakkal és impulzusokkal túlzsúfolt életünk részletei tűnnek fel tarka „csendéletek” formájában: gumimacik, macskás csetreszek, műanyag vackok lepik el a kolorista festő nagyon is mai vásznait.
A Damjanich János Múzeum néhol érzékelhető hiányosságai ellenére bőven megér egy látogatást, a RepTárral együtt akár egy egész hétvégés szolnoki kiruccanást meg tud tölteni.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
