Szabó György szobrainak és fotóinak párbeszéde

Mindig izgalmas, amikor egy alkotó személyén keresztül többféle művészeti ág párbeszédének lehetünk szemtanúi. Gazdagítja az eredeti alkotópályát, ha a művész másik médiumban is kipróbálja magát. A másik műfajban megfogalmazott művek újabb rétegekkel járulnak hozzá a korábbi munkákhoz, árnyalják, kibontják azok jelentésrétegeit, olykor pedig egészen új perspektívákat nyitnak meg az értelmezés számára.

Két művészeti ág találkozásáról, egymásra hatásának termékeny energiáiról kapunk képet az Artphoto Galériában, ahol Szabó György érem- és szobrászművész Talált képek című kiállítása látható. 

Szobrászművészként hivatkozom Szabóra, mivel elsősorban a magyar plasztikát és éremművészetet izgalmasan alakító munkáiról ismerjük. Ám alkotói életpályájának volt egy rövid szakasza, amikor az Orfeo csoport tagjaként fotózott is. Munkái egy részét 1968 és 1972 között kiállították a csoport közös kiállításán, de azóta soha sehol senki nem láthatta a képeit, sőt fotográfiai tevékenységéről el is terelődött a figyelem.

Az Artphoto Galéria kiállítása így az életmű tárgyalása szempontjából is fontos, mert a fotográfiai vonatkozásaira irányítja a figyelmet. Azzal, hogy egymás mellé helyezi a szobrász „két énjét”, életre hívja a különböző nézőpontok és művészi kifejezési formák közötti diskurzusokat.

Szabó fotográfiáinak értelmezéséhez érdemes röviden szólni az Orfeo csoportról. Az 1970-es években aktív amatőr művészközösség radikális baloldali volt. Álságosnak tartották a létező szocializmust, hittek a nép (a munkásság) hatalmában, és nyíltan rokonszenveztek a nyugati és harmadik világbeli baloldali és függetlenségi mozgalmakkal. Tudatosan távolodtak el addigi pályájuktól, és próbálták ki magukat új médiumokban (például a bábjátékban). Felismerték, hogy az adott politikai viszonyok között olykor a jól bejáratott művészeti eszköztárukon túllépve tudják hatékonyan közvetíteni az üzeneteiket. Szabó György ezért kezdett el a plasztikák mellett szociofotókat készíteni. Az volt velük a célja, hogy a társadalmi viszonyokat minél hitelesebben és szuggesztívebben ábrázolja.

Lehet, hogy abban az időben valóban az volt a célja a fényképeivel, hogy a munkásosztály megélhetési körülményeire hívja fel a figyelmet, és hogy a mélyszegénységről, a lakhatási problémákról, a vidék és a főváros között húzódó szakadékról tudósítson.

Ám ezek a munkái ennél sokkal többet tudnak.

Noha a szociális jelleg érvényesül bennük, ennél sokkal izgalmasabb az, ahogy Szabó egy-egy arc révén sorsokat képes láttatni. Képei rendkívüliségét az adja, hogy nem általánosságban szólnak egy osztály helyzetéről, hanem egyéni történetek elmesélésére is képesek. A közel hozott arcok, a szuggesztív tekintetek egyéni életutakról mesélnek. Nem sajnálatot keltenek, hanem empátiát váltanak ki a nézőjükben: 

Szabó György alakjain nem szánakozunk, hanem igyekszünk megérteni a sorsukat, amely nyomot hagy a tekintetükben.

De ugyanezek az érzések ébrednek bennünk akkor is, amikor finoman megformált figurális szobrait nézzük. Nagyon lírai a Szerelmes pár című szobor, amelynek két alakja egymásra hajolva tekint felfelé. Mindkét alak egyszerre nehezedik a másikra és nyújt támaszt a számára. Szinte tapintjuk azokat a terheket, amiket az élet rájuk rótt, és közben érzelmeik testtartásukból és tekintetük irányából kiolvasható, tág spektrumát is érzékeljük.

Szabó közeli portréi is éppilyen érzelemteliek. Victor Hugo szenvedélyes, bonyolult karaktereit ismerjük fel bennük: már egyetlen pillantásukkal is intenzív érzelmek sokaságát tárják a néző elé. A Tarjáni fiú tekintete a lelkünk mélyére hatol, a mellette látható férfi pillantása pedig megbabonázó. Aztán ott van az a képcsoport, amelyen olyan férfit látunk, akinek a keze mindhárom fotón szorosan az arca mellett van. Csukott szeme, átszellemült mimikája krisztusivá teszi. Bár nem tudjuk, úgy érezzük, valamilyen terhet, sorsának súlyát cipeli. 

A triptichon izgalmas párbeszédet nyit a CV című kisplasztikával, amely önéletrajzi elemekből életre keltett, felnőttet és gyermeket, apát és férfit egységben szemlélő és láttató mű.

Az alkotás erejét az adja, hogy felmutatja az élet nagy feladatának összetettségét, bonyolultságát. A főalak a hátára nehezedő teherre támaszkodik, amelyen ott ül a gyermeke is. Egy másik nézőpontból rátekintve azonban kibillen a csomag súlya alatt. A felelősség és az élet sokféle terhe, reménye egyszerre nehezedik a csörgősipkás bohócra, ám nem rogy meg a súly alatt: testtartása könnyednek, játékosnak tűnik.

Az élet komplexitásának szimbólumaként értelmezhetők a Babij jar és a Régi doboz című konstruktív tornyok is, amelyek mitikus tér- és időtapasztalatot kínálnak a szemlélő számára.

Úgy érezzük, hogy a szabálytalan geometriai formákból, konstruktív elemekből álló, épületszerű szobrokat nem a fizika törvényei, hanem valamiféle transzcendens logika tartja össze. A felület mozgalmasságát a változatos formák, a mélyedések, a sokféle alakzat adja. Ezek az önmagukat megalkotó és fenntartó organizmusok mindenféle statikusságot nélkülöznek, az egyensúlyi állapotot az egyes elemek viszonyrendszere biztosítja. A szobrok minden eleme kapcsolatban áll egymással, ami katedrálisjelleget kölcsönöz a létrejött szerkezetnek.

Hasonló szakralitásúak a térbe kihelyezett, kör alakú művek, amelyeknek az origóba tartó konstruktív nyúlványai a folytonos mozgás illúzióját keltik.

A korongok felszínén megjelenő lyukak, átlók, geometriai formák ismétlődő ritmikája tágítja és közben folyton mozgó szerkezetté alakítja a szobrot. Az origóban megjelenő absztrahált figurák az íves formák és a szárnyszerű leplek miatt angyalszerűnek hatnak, így a körülötte húzódó burok az égbolt képét idézi fel a szemlélőben. Ezek a munkák a világmindenség korongjai, amelyek mágikus titkait és bűvös jeleit teljesen nem tudjuk megfejteni.

A misztikum jelen van Szabó fotóin is.

A portrék mögött húzódó történeteket megérezzük ugyan, a narratívák azonban a maguk komplexitásában nem felfejthetők: az alakok őrzik legbensőbb titkaikat. Szabó szobrai és fotói egyaránt magukban hordozzák a platóni értelemben vett transzcendenciát meg a téren és időn kívüli, örök és változatlan entitást.

Akár fotóit, akár szobrait tekintjük, Szabó György munkásságának legelemibb mozgatórugója a humánum, a lélek rezdüléseinek anyagban való megjelenítése. Fotói erős plaszticitásuk folytán harmonikus kapcsolatban állnak szobrászati munkáival, így, noha két nagyon eltérő médiumról van szó, szobrainak és fényképeinek inkább a hasonlósága jellemző.

Szabó György Talált képek című kiállítása az Artphoto Galériában december 9-ig látogatható.

Fotók: Kultúra.hu/Markovics Z. Kristóf