Nem is olyan régiek azok a szép idők, amikor túlzás nélkül állíthattuk, hogy Szeged a hazai operaélet egyik, ha nem éppen a legfontosabb városa. Kovalik Balázs itt bizonyította, hogy egy jó karban lévő valódi társulat közreműködésével, és az újdonságra kíváncsi, fiatalodó közönséggel igenis népszerű vagy legalábbis vitákat kiváltó műfajjá lehet változtatni az operát. Zsótér Sándor és Alföldi Róbert első, ugyancsak ellentmondásos megítélésű operarendezéseinek szintén ez a város adott otthont. És itt be is fejeződik az ígéretes névsor: a Szegedet jelző pont lassacskán elhalványodott azoknak a térképén, akik az operát többnek, másnak tekintették, mint évtizedekkel ezelőtt összeeszkábált poros díszletek között, hosszú slafrokokban prezentált unalmas áriaestek. Nemsokára visszaszivárgott a múzeumi hangulat, s a nézőknél csak az énekesek kezdtek el gyorsabban megfeledkezni arról, hogy néhány évaddal korábban még formabontó, ám a szakma fogékonyabb felének és egy, az operával akkor ismerkedő rétegnek a tetszését azonnal elnyerő produkciókban vehettek részt.
Szomorúan kell megállapítanom, hogy a felejtés aktusa mára teljesen befejeződött. A trubadúr-premierrel ugyanis most nagyjából ott tart a szegedi társulat, mint amikor még fogalma sem volt a korszerű operajátszásról. Félreértés ne essék: nem a "lila ködöt" hiányolom, amivel egyesek könnyedén lesöprik a "modernkedő" rendezők munkáit. Harangi Mária rendezése a következetességet, az átgondoltságot, a felnőtt gondolkodást nélkülözi - az opera szereplőiről, az alkotó énekesekről és bizony a közönségről is. Három órán át bukdácsolunk az egyik, szigorúan illusztratív jelenettől a következő, fölösleges pótcselekvésekkel nevetségessé tett szcénáig anélkül, hogy a rendező bármiféle útmutatást adna a bonyolult és drámai eseménysor útvesztőihez, vagy a történet a legcsekélyebb mértékben is megérintene. És bár időnként felcsillan a remény, az olcsó és kapkodó ötletek rendre rácáfolnak várakozásainkra.
Romvári Gergely díszlettervező főleg gótikus épületdíszekből álló lapidáriumba helyezi a cselekményt, s a színváltások a forgószínpadnak, meg a könnyen mozgatható, festett háttérfüggönyöknek köszönhetően meglehetős könnyedséggel le is zajlanak. (Bár olykor azon tépelődik az ember, mi lehet annak az oka, hogy egy jelenet kellős közepén egy faágat vagy egy rózsaablakot engednek le a zsinórpadlásról.) A különböző helyszíneket, a folyosókat, csarnokokat, a cigánytábort és a katonai tábort újabb meg újabb, egyre látványosabb díszletelemek jelenítik meg, míg eljutunk a zárójelenetig, amelyben végre egy egyszerű fekete háttér és az üres színpad hiányérzet nélkül képes megjeleníteni a börtön nyomasztó mélyét. Papp Janó jelmezei szokás szerint kortalanul modernek, miközben igazán jellegzetes vonások híján régiesnek is tudnak hatni. Koreográfust nem nevez meg a színlap, bár a rendező több kulcsjelenetbe is különös "táncbetétet" helyezett: Azucena máglyán elégetett anyjának szelleme leginkább szárnyaszegett denevérre emlékeztet, de a szerelmeseket jelképező páncélos lovagnak és nyakig fátyolba tekert hölgyének időnkénti feltűnése sem indokolható. Leginkább zavarba ejtő és komikus a népes, egyszerű koordinált mozgások végrehajtására is jórészt képtelen férfikar színpadi foglalkoztatása. A nyitóképben mintha alvás közben, mintegy véletlenül dalolnának az egyébként mozdulatlanul fekvő férfiak. Egy jellemző példa a rendezés következetlenségeinek egész sorából: a Lunát a lányrablástól visszatartani akaró katonák pontosan ugyanazzal a gesztussal élnek, mint a következő képben, amikor majd dühödten szidják Azucenát, a cigányasszonyt. Az azonosság okának megfejtésével ezúttal adós maradok.
A rendezés bizonytalanságait a magas színvonalú zenei megvalósítás ellensúlyozná, ám a premieren legfeljebb a kiosztott feladatok többé-kevésbé korrekt teljesítéséről beszélhettünk. Keserű érzés lehet szembesülni azzal, ha az egykor magabiztosan zengő hang megfárad, megkopik, az énekes erőlködni és küzdeni kénytelen egy-egy magasságért vagy mélységért. Ilyenkor aztán nem csoda, hogy a hagyományos operajátszásban elegánsan mellőzött színészi játékra jutó figyelem vészes szintre csökken. Ami ennél rosszabb hír, hogy ezen az estén a fiatalabb generáció sem mutatta meg oroszlánkörmeit.
A szegedi premier azért is óriási csalódás, mert manapság már elfogadhatatlan az a cinikus és kényelmes álláspont, miszerint velünk ellentétben Salzburgban vagy Bayreuthban van pénz a legjobb énekesekre és rendezőkre. Az igényesség nem lehet pénz függvénye.
