Egy film első képe sokszor meghatározza, nagyjából mi várható a későbbiekben. Az iráni születésű Abbas Kiarostami új, Toszkánában játszódó filmje a könyvét bemutató művészettörténész előadásának első perce előtt kezdődik: egy csendéletszerű, szépen komponált beállítással az asztallal, mikrofonnal és a film címét adó könyv fedőlapjával, háttérben egy kandallóval, és a kezdésre várakozó közönség köhécselő mozgolódásával ? épp mintha a film kezdetére várnának. Nem csak ez a posztmodern szemlélet, de az igényes, esztétizáló kamerakezelés is visszatér még: utóbbi a jórészt az arcokra fókuszáló beállításokkal váltakozik, előbbi pedig maga a film lényege (vagy annak egyik olvasata).
A Hiteles másolatban negyvenöt percnyi művészetfilozófiai fejtegetés után Juliette Binoche szemében megjelenik egy könnycsepp, és innentől a film hajtűkanyart vesz: a könyv szerzője (William Shimell) és a galériatulajdonos nő, akikről eddig úgy tűnt, először találkoznak, ettől a pillanattól fogva tizenöt éves házasokként kezelik egymást. Ennek a játéknak ? mert az biztos, hogy játék, még ha esetleg van is alapja ? az ilyen apróságok, mint ez a könnycsepp jelöli ki a medrét; az arcoktól elszakadni nem tudó kamera fel-felfedez egy-egy új, megmagyarázható vagy meglepő érzelmet, és a két fél ezekre reagál. És ezeket az arcokat nézve az ember hajlamos azt hinni, hogy harmadik, negyedik megnézésre megértené, hogy mi ez a furcsa, de komolyan vett (minden összekacsintást, kiszólást nélkülöző) új felállás. De nem értené meg, sem az érzelmek alapján, sem racionálisan (talán egyetlen mondat árulkodik arról, hogy van-e valóságalapja a ?szerepeknek?, de talán ez is megcáfolható). És itt nyer értelmet a film első fele, amikor a művészettörténész és a nő arról elmélkednek, hogy mi a másolat. Hogy számít-e, ha egy műalkotásnak nem az eredetijét, hanem az azzal tökéletesen megegyező másolatát látjuk, változtat-e ez a percepción, s ha igen, miért; és hogy megállapítható, tudható-e egyáltalán, hogy mi a másolat és mi nem, vagyis hogy végső soron van-e különbség másolat és eredeti között, és ha igen, micsoda. Hát ilyen másolat Binoche és Shimell létező, létezett vagy soha még csírájában sem valós házassága is.
Ez érdekes gondolatkísérlet, jó metafora, de a valóságban nyilvánvalóan hamis, hiszen két egymás mellé állított Mona Lisa lehet az utolsó ecsetnyomig egyforma, de egy, a pillanat törtrésze alatt, egy ötletből született szerelmi kapcsolat sohasem lehet pont ugyanolyan, mint egy tizenöt éve tartó házasság. Nincs kétségünk afelől, hogy ezt a negyven éve filmező Kiarostami is pontosan tudta ? és itt jön a képbe a posztmodern. Mert talán nem az a fontos, hogy Binoche és Shimell karakterei mit éreznek, hanem a film nézőjének befogadási mechanizmusa; talán erre kérdez rá, talán ezt vizsgálja a rendező. Miként hat a kapcsolat bemutatása, ha igaznak hisszük, ha játéknak gondoljuk vagy ha képtelenek vagyunk eldönteni vagy akár megérteni, hogy miről van szó? Mit tud kezdeni a néző a mesteri színészi játékkal prezentált érzelmekkel, ha felmerül benne a gyanú, hogy csak hiteles másolatokat lát?
S hogy másolat-e vagy eredeti az a sok érzelem, remekül elrejti a két színész, akiknek egyformán kedvez Luca Bigazzi arc-rajongó operatőri munkája: mindkettejük mimikája ezer érzelmet hordoz, amelyeket látszólag tökéletesen uralnak. A karmester mégis a Cannes-ban legjobb színésznőnek választott Binoche ? ő diktálja az ütemet, ő irányítja ezt a játékszerű valamit egy-egy rezdülésével. Kár, hogy egy éttermi jelenetnél mindkettőjükön meglátszik, hogy a felvétel közben nem az asztaltársuk, hanem a kamera volt velük szemben, és ennek is beszélnek, a figyelő fél nélkül kontrollját vesztett játékkal. De ez a többihez képest igazán kicsinység.
