 |
| |
Bár a programok tíztől vannak meghirdetve, az a sanda gyanúm, nem lesz itt elsietve semmi, és valóban. Mindenesetre a helyi kézművesek már délelőtt kivonultak egy családias hangulatú kirakodóvásárra a Brunszvik óvoda kertjébe, néhány férfi mintha főzőcskézéshez készülődne, egyenkötényes nénik pedig sütemény- és pogácsahalmokat őriznek szigorúan. A vásáron el lehet bóklászni, széles a választék: kézzel festett kerámiaedénykék és bögrék, gyöngyös ékszerek és néhány festmény, szalmából font kosarak, pörge kalapok, papucsok, és a helyi foltvarró klub néhány műremeke díszeleg az asztalokon. Egy szalma-dísztárgyakat áruló nénivel beszélgetésbe elegyedem: kedvesen elmeséli, hogy vizesen lehet csomózni a szalmát, anélkül, hogy eltörne, és hogy mellesleg milyen jó társaság van a Teleki Blaka nőklubban. Módosult tudatállapotba kerülök, egy pillanatig valóban meg vagyok győződve róla, hogy nincs is megfelelőbb ajándék a barátaim számára egy-egy szalmából font madárnál, de aztán úgy döntök, mégis ráér ez majd dédnagymama-koromban.
Közben egy elegáns, idősebb hölgy elsuhan mellettünk, és azt rebegi boldogan: "Holnap lesz a Beethoven koncert a szigeten, minden évben eladósodom miatta, de nem érdekel, mindegyiket meghallgatom, olyan csodálatos..." Időm, az - úgy tűnik - van, így hát kíváncsiságból átsétálok a szabadtéri koncert helyszínére, a Brunszvik kastély parkjába, mely leginkább egy romantikus kosztümös film díszletéhez hasonlít, a hófehér marcipánkastéllyal (ahol Beethoven gyakran vendégeskedett), a hatalmas ősfákkal, a vadregényes kis ösvényekkel és a park közepén álló tavacskával. Rózsaszín fácskával jelzett, könnyed kis fahíd vezet át a tavon a szigetre, ahol valóban ott húzódik a színpad a busa Beethoven szoborral, és közel kétezer férőhelyes nézőtérrel, készen a Nemzeti Filharmonikusok szombat esti szabadtéri muzsikájára.
Visszaérve a sétából éppen Mátyás király helyi alteregója érkezik, egy harsány, derűs férfi, leginkább paplannak tűnő, sárga palástban, hangos Ave köszönéssel, majd hetykén helyesbítve, hogy akár még Ceasar is lehet egyszer. Megtelik a kert, rengeteg a nyugdíjas, és sok a kisgyerekes család: a legtöbb kislány már ki van pingálva, arcukon halak, pillangók, virágok. Felbukkan egy nem egészen szerepazonos női bohóc is: "Jól kiszúrtam veled, úgy látszom, mintha itt lennék, de mégsem vagyok itt" - közli egy kisfiúval, majd megkéri a királyt, hogy léptesse elő második hülyéből valami felsőbb kasztba, a király pedig nagylelkűen harmadik hülyének nyilvánítja. Szóval minden nagyszerűen halad, de közben kiderül, hogy a beharangozott koncert azért csúszik, mert áramszünet van, mire az előbbi kissrác síri hangon közli: "Soha nem is lesz áram." Aztán hogy, hogy nem, előkerül még két bohóc, és hármasban, nagy dérrel-dúrral, hangzavarral mégis megnyitják a reneszánsz napokat. "A gyerekeket még nem sikerült megríkatni, most dolgozunk rajta" - jegyzi meg kajánul az egyik apuka, de nincs igaza, a kicsiknek bejön a Besame mucho trombitán, és Mátyás is hogy örülne.
Megkezdődik a diósdi illetőségű, Susato Régizene Együttes koncertje: a zenészek egy XIII. századi trubadúrénekkel nyitnak, majd jön az időugrás, és a lengyel, francia, angol, olasz reneszánsz dalok. Az együttesben a fuvola, furulya, altfurulya dominál a gitár mellett, nagyon kellemes az összhatás, mellettem valaki be is kapcsolódik az éneklésbe. Az együttes vezetője, - bár a legtöbb dalt elintézi azzal, hogy biztosan Mátyás is ismerte -, azért elmeséli, hogy vándorolt egy-egy dallam országokon át, például az "Elment a két lány...", mely annak ellenére, hogy mi magyar népdalként ismerjük, egy nyugat-európai reneszánsz dalt idéz. Hallunk még énekelt Balassi és Tinódi Lantos Sebestyén verseket, és felbukkan Pálóczi Horváth Ádám neve is, aki az 1800-as években nekilátott régi dalokat, énekelt verseket gyűjteni, lelkesen, abszolút hasznosan, de kicsit esetlegesen: keverve saját műveit a kortársakéval és régről fennmaradt énekekkel.
A beharangozott vásári komédia előtt még bőven belefér az időbe Szekeres Erzsébet gobleinkiállítása, "Az Árpád-házi szentek üzenete". Nem én vagyok a célcsoport, ezek a faliképek számomra túl sötétek, komorak és merevek: a lecsüngő, fekete bajszú Szent László vállán például hiába pihengetnek galambok, ha óriási bárd van a kezében (a kötelező kard és kereszt mellett, természetesen). Jobban szeretem derűsebbnek látni a szenteket, nincs kommunikációs viszonyom egy alabárdossal.
A színház előtt még akkurátus borkóstolás zajlik, hiszen a 6. Borút találkozó is becsatlakozik a reneszánsz nap eseményeibe. Sikerül elmélet-gyakorlat összhangját megvalósítani, a gazdák közül néhányan - kifejezetten élénk érdeklődés által övezve - előadásokat tartanak, majd előkerülnek a házi sütemények, pogácsák, és Zsidek Vilmos szlovákiai bortermelő borai is. "Az alkohol fertőtlenít" - kacsint rám egy bácsi, miközben gálánsan felajánl egy használt üvegpoharat.
Végül csak sikerül kibekkelni a székesfehérvári Szabad Színház előadását Beatrixről: nem bánom meg, finoman szólva nyers és rusztikus produkció, de a maga nemében szórakoztató. Egy tájszólásban beszélő, nagyhangú narrátor hölgy óbégatja el Adorján Viktor verses meséjét az istenekkel cicázó Beatrixről, míg a közel húsz fős társulat elképesztő jelmezekben és némán mutogatja-bohóckodja el a nagy egymásra találást Mátyás és olasz szerelme között, amit a gaz Plútó mindenféle ármánykodással szeretne megakadályozni. Az utolsó trükkje például valamilyen filcből készült vérfenevad, (talán vérmedve?), amivel a feleségszerző követeket akarja elijeszteni, na, ezt a lényt az egyik istennő egyszerűen tornatanári sípszóval diszkvalifikálja.
