Így írtunk mi

Az
alapfokú oktatás ma még kézírásra épül, bár az elhúzódó digitális oktatás a
gépek elé kényszerítette azokat a kisgyermekeket is, akik éppen csak
megtanultak írni. „Mire megtalálom a billentyűt, elfelejtem, mit akartam írni”
– fogalmazta meg sommásan a problémát alsós gyermekem. Számára az „írás” még
egyértelműen papírt és ceruzát jelent, de azt sem nehéz észrevenni, hogy az ő
korosztályának mennyivel kevesebb „írásélménye” van, mint annak idején az én
nemzedékemnek.

Írásélmény – azaz a saját kedvünkre végzett kézírásos tevékenység. Aki nem írt titkos naplót hatodikos-hetedikes korában, azt nem tekintettük komoly embernek. Minden lány emlékkönyvet kért karácsonyra, hogy aztán körbejárjon az osztálytársak, rokonok, tanárok között. Slágerszövegeket körmöltünk, meg-megállítva a magnókazettát. Órán a pad alatt leveleket adtunk kézről kézre. Ha valaki talált egy – akkori ízlésünk szerint szép, mai szemmel elviselhetetlenül szentimentális – verset, csoportosan másoltuk le magunknak, s talán még sírdogáltunk is egy kicsit rajta. Nyolcadikos korunkra már szinte mindannyian rendelkeztünk saját, kézzel írott receptgyűjteménnyel. A fiúk mindeközben külön füzetben vezették a futballcsapatok névsorát, eredményeit (vagy Brooke Shields és Jane Fonda – ki tudja, milyen – adatait). Hosszú-hosszú leveleket váltottunk az úttörőtáborban szerzett új barátokkal, és kötelességtudóan képeslapot írtunk a szülőknek a háromnapos osztálykirándulásról. Tollal. Papírra.

Már mintegy 10-15 éve is megrázó élmény volt számomra, hogy a tizenhat éves diákjaim egy borítékot sem tudtak megcímezni. Hiszen egész életükben nem tettek ilyet. 2020 tavaszán, a digitális oktatás idején érettségizőimnek kézzel írott leveleimet vitte ki a postás. Meghatottságuk, erős érzelmi reakciójuk nem lepett meg, hiszen a legtöbben még soha életükben nem kaptak ilyet. Szerettem volna, ha tudják, milyen érzés levelet kapni, óvatosan felnyitni, kihajtogatni. S visszatekintve nekem is úgy tűnik, ha kézzel írott levelet kaptam, többször elolvastam, és szavait sokkal mélyebben a szívembe véstem, mint az e-mailben érkezettekét.

Mit
lát a magyartanár, főként ha digitális íráskultúrája miatt nem feltétlen kell
restellkednie, mégis szenvedélyesen és makacsul kötődik a tollhoz és a
papírhoz?

A
magyartanár látja a követhetetlen technikai fejlődést, gyanakodva figyeli az
okosgépet, mikor veszi át végképp az „okosgyerek” helyét.

A
magyartanár látja, hogy a tanulók gépelési technikája nem nevezhető rutinosnak,
mégis előnyben részesítik a digitális létrehozásnak ezt a módját.

A
magyartanár látja, hogy a digitálisan létrehozott írásművekben sem kevesebb a
helyesírási hiba, bár logikusnak tűnne, hogy az automatikus ellenőrző programok
révén ez elkerülhető lenne. Csak most nem az egyes, problémás helyesírású
szavakban vétenek, hanem a funkcióbillentyűk figyelmetlen használata miatt
(kisbetű-nagybetű, szóközhiányok, elütések, bizonyos írásjelek).

A
magyartanár látja, hogy épp a távirat megszűnésének idején írnak távirati
stílusban: elhagyják a határozott névelőt, a kötőszót, a jelzőket, időnként az
igekötőket, és az SMS-ekben megszokott módon rövidítenek az iskolai
fogalmazásaikban.

A
magyartanár látja, hogy a jól felépített, logikus gondolatmenetre épülő
szövegek helyét átvették a „mozaikfogalmazások”: az egy-egy kattintással
elérhető és beilleszthető vendégszövegek és a saját mondatok kevésbé simulnak
össze, gyenge az átkötés, nem látható a szövegösszefüggés.

S
végül a magyartanár rejtett összefüggésekben, szimbólumokban igyekszik magának
megmagyarázni ezeket a jelenségeket – a tudományos magyarázatot hagyjuk az
írásszakértőre és a pszichológusra!

A kézírás esetében alig emeljük fel a kezünket – mintha így nem hagynánk elillanni a gondolatot, tollheggyel odaszegezzük a papírra. A betűt kanyarítjuk, egyedien megalkotjuk. A billentyűt pedig? Ütjük. (A „leütés” szó hangulata is sokatmondó.) Kötés nincs, a karakterek külön állnak, s mintha így a gondolkodás is darabosabb volna.

Ha
számítógéppel írunk, a szem a képernyőre szegeződik, a kéz ellenben a
billentyűzetre irányul, s a gondolat útja valahol félúton kettéhasad, megtörik.
A kézírás esetében viszont egy pontra fókuszál a szem és a kéz, s talán a
gondolat iránya is könnyebben odatalál erre a fókuszpontra.

Kosztolányi
túlzónak tűnő látomása a megvadult írógépről valósággá vált. A prediktív
szövegbevitel vagy autocomplete beállítás annyit jelent, hogy a gép
valóban magától ír, megpróbálja kitalálni, mit akarunk írni. Kis túlzással:
gondolkodik helyettünk.

Néhány múzeumban, fesztiválon a gyerekek kipróbálhatják, hogyan írtak elődeink, a pennát meg-megmártva a kalamárisban. S talán unokáink majd múzeumokban próbálhatják ki  –  persze, ha nem csak virtuális múzeum lesz addigra –, hogy írtunk mi. „Nézzétek, ez itt papír. Vonalas. Volt kockás meg sima is. Ez pedig toll. Golyóstollnak hívták. Így kell megfogni. Három ujjal. Ezt hívták helyes ceruzafogásnak. Most nyomd meg a tetején a bütyköt! És most húzz vonalakat, kacskaringókat a papírra! Na, ezt csinálták a nagyszüleid. De lehet, hogy csak iskolás korukban.”

Legyen énidőnk – bár nekem megfelel az időm vagy szabadidőm szó is. Kultuszt teremteni a szó és a jelenség köré indokolatlan. Nagy esélyt látok arra, hogy a szó előbb-utóbb kivásik, mert idegen a nyelvtől – és idegen a lélektől is.

Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely

Fotók forrása: Kazinczy Műhely