Isteni ihletettség?
Az Isteni színjátékot gyakran szokták a ?középkor enciklopédiájának? nevezni. Méghozzá teljesen jogosan, ugyanis a monumentális elbeszélő költeménybe Dante saját korában szinte összes lexikális tudását belefoglalta. Főművében a szerző saját kiábrándultsága, reményei, vágyai és félelmei mellett összegezte kora tudományának, kultúrájának, vallásosságának, hiedelmeinek, irodalmának, művészetének és társadalmi-politikai struktúrájának szinte minden aspektusát. Ilyen bonyolult alkotás esetén pedig nem is meglepő, hogy majd 15 éven keresztül, 1307-től egészen 1321-ben bekövetkezett haláláig dolgozott rajta.
A nép nyelvén
A mű hosszú távú, máig tartó sikere mindenképpen az összetettségének köszönhető. Az viszont, hogy Dante és művei ? köztük természetesen az Isteni színjáték is ? már a szerző életében is népszerűek voltak, mással magyarázható. Méghozzá a nyelvével. Dante ugyanis ? a kor szokásaival és divatjával ellentétben ? nem latinul, hanem olaszul írt. Ez pedig igen komoly döntés volt részéről, ugyanis amikor ő és néhány kortársa úgy döntött, hogy olasz nyelven fogják írni műveiket, az olasz nyelv még sokkal inkább a nép, mintsem a művészet és a tudomány nyelve volt. Emiatt pedig a nyelv eszköztára és kifejezőereje nagyon szegényes volt. De Dantét ez nem tántorította vissza. Fontos kérdésnek tekintette az olasz nyelv irodalomban betöltött szerepének erősítését. Erről tanúskodik A nép nyelvén való ékesszólásról című munkája is, melyben ? egyébként latinul ? fordult a művelt rétegek felé, és az olasz nyelvű retorika, stilisztika és verselés kérdéseivel foglalkozik.
Óriási hatással
Az Isteni színjáték számtalan képzőművészt, zeneszerzőt, írót, filmrendezőt ihletett meg. XVI. Benedek pápa Deus Caritas Est című enciklikáját Dante Paradicsomának XXXIII. éneke ihlette, Csajkovszkij 1876-ban a Pokol ötödik énekére komponált szimfóniát Francesca da Rimini címmel. Rodin A Pokol kapuja című alkotását (1881) ugyancsak Dante Pokla ihlette, akárcsak Eug?ne Delacroix Dante bárkája című festményét (1821). Botticelli 1492 és 1500 között illusztrációsorozatot, William Blake pedig 1827 körül akvarelleket készített az Isteni színjátékhoz.
A Dante-szimfónia
És ugyancsak nagy hatást gyakorolt az Isteni színjáték Liszt Ferencre is: Dantének köszönhetően a zeneszerző 1855. és 1856. között megalkotta egyik legfontosabbnak tartott művét, a Dante-szimfóniát. Bár ma már kétség sem fér a zenemű fontosságához, érdekes módon a műnek egy hosszabb fejlődési utat kellett bejárnia, hogy idáig eljusson. A szimfóniát 1857. november 7-én mutatták be Drezdában, ahol a mű egyértelműen megbukott. Ennek fő oka azt volt, hogy Lisztnek nem volt elég ideje betanítani a zenekart. Egy évvel később, a prágai bemutatón viszont már szép sikert aratott. A Dante-szimfónia 1859-ben jelent meg nyomtatásban, addigra azonban már számos változtatást és javítást végzett el rajta a zeneszerző, így a ma is hallható mű több ponton eltér attól az alkotástól, mely nem nyerte el a drezdai közönség tetszését 1857-ben. Érdekesség, hogy még csak gondolkodott a szimfónia megkomponálásán Liszt, amikor megosztotta terveit barátjával, Richard Wagnerrel, aki lebeszélte a zeneszerzőt a Paradicsom megformálásáról. Liszt megfogadta a tanácsát, így végül két tételt írt meg az eredetileg tervezett három helyett (Pokol, Tisztítótűz és Paradicsom), az Inferno-t és a Purgatorio-t, a Paradicsom helyére pedig egy rövid, kétrészes Magnificato-t illesztett. A szimfóniát Richard Wagnernek ajánlotta.
Ihletet meríteni az ihletettségből
A Dante-szimfónia sikerét tökéletesen mutatja, hogy többen is a zeneművet jelölték meg ihletük forrásaként. Gustave Doré volt az egyikük: történt egyszer, hogy Liszt Saint-Saënsszal együtt eljátszotta a festőnek a Dante-szimfónia négykezes változatát, mely olyan nagy hatást gyakorolt a művészre, hogy Doré megfestette a Dantét és Vegiliust a Pokol kapujában ábrázoló képét, majd Lisztnek ajánlotta művét.
