Buxtehude a lutheránus egyházi zene első nagymestere volt, és tartok tőle, itt a mester szó a hangsúlyosabb. Tőle tanultak a jeles utódok, "egy" Bach, teszem azt, aki nagyon fiatalon zarándokolt el Lübeckbe, hogy áhítattal lesse el a mester tudományát. Aztán messze túlszárnyalta.
Most, hogy Bernard Foccroulle - aki orgonaművész létére a brüsszeli operaház igazgatója volt, s egyéb, nemzetközi fesztiválok vezetője - a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem harmadik szintjén, szemközt a közönséggel, Buxtehudéval "melegített be", az a benyomásunk támadt, hogy a belga művész keze nyomán, a XVII. századi északnémet orgonairodalom atyjának, a hangszer minden csínját-bínját ismerő-alkalmazó komponista mesterségbeli tudását méltányolhatjuk, egy mesterségét fáradhatatlanul űző orgonista előadásában - különösebb ihletettség nélkül. Gond nélkül kergetőztek a fúgák, variáltságában helyén volt a kötött formákat váltó improvizáció - ám élmény helyett száraz kottaolvasás tanúi lehettünk (D-dúr preludium és fúga, BuxWV 139). Nem lendült még igazán bele a barokk atmoszférába Bernard Foccroulle a második Buxtehude-mű előadásakor sem (a Luther Mártoni Veni creator spiritus kezdetű egyházi himnusz-földolgozás, a "Komm, heiliger Geist..." korál esetében, BuxWV 199). A felső szólam dallama viszont már ihletettebben hangzott.
Állítólag fiának, Wilhelm Friedemannak szánta J.S. Bach a technikailag páratlanul bonyolult, orgonára írt triószonátákat. A három tételes C-dúr triószonáta (BWV 529) nagyszabású mivolta már inspirálta az orgonaművészt is, hogy a c-moll passacaglia és fúga (BWV 582) előadásában a bachi variációk pazar változatossága uralja el a nézőteret. Focroulle virtuozitással kezeli az igencsak összetett bachi kompozíciót. Szélesen áramlik, hömpölyög a fúga.
Cézar Franck, halálának évében (1890) komponálta Három korálját, köztük az a-mollt. Szerzőjük voltaképp ezzel vesz búcsút az élettől. A lendület, amivel Foccroulle belevág a mű toccata-jellegű első tételébe, a művész Cézar Franck iránti elkötelezettségét jelzi, az andante tétel is, az eddig még nem tapasztalt érzelmek is megszólalnak, majd a toccata és a himnikus korál-vonulat egymásba olvadása fenséges harmóniát, megnyugvást hoz.
Messiaen - a korábbiakhoz képest - modern hangzatai valósággal belehasítanak a légtérbe. Érezni, Foccroule - aki nem mellesleg tanítványa is volt a francia zeneszerzőnek - otthon érzi magát ebben az univerzumban. A mennybemenetel (L'Ascension) négy tételéből hármat ad elő a művész, kivált a második, a halleluja cirkalmas dallamvilága ragadja meg Focroulle-t, hogy aztán ráadásként egy Monteverdi-idézetre improvizáljon, különleges, madárfütty-fúvós hangzatok hangulatát keltő játékával.
A világjáró művész játéka elgondolkodtatott, miért, hogy az orgonisták közt nemigen hallani akkora személyiségeket, mint a hegedű vagy a zongora művelői közt szépszámmal. Talán az orgona bonyolult technikája köti le óhatatlanul művelőinek figyelmét, vagy a nagyszabású, zenekari összhangzás gyanánt megszólaló hangszer - nem kedvez az egyéniségek megmutatkozásának, kibontakozásának? Vagy csak a véletlen játéka. Jó lenne a végére járni.
