Pompás, fölemelő és roppant tanulságos bemutató nyílt a Ludwig Múzeumban május 4-én: a XX. század egy idehaza voltaképp ismeretlen magyar zsenijére csodálkozhatunk rá a dél-németországi Weil am Rhein Vitra Design Museumának centenáriumi vándorkiállításán, amely csaknem öt évig járta a világot, mire Magyarországra is eljutott.
Rögtön az első teremben, ahol Breuer Marcellnek az 1920-as évek elején kézműves műgonddal, tömör fából készített bútorai fogadnak, a látogatónak szürreális érzése támad. Minden megdöbbentően ismerős: praktikus, egyszerű, olcsó IKEA-íróasztalok, falipolcok, falilámpák és konyhaszékek mindenütt. Mert persze tudjuk, hogy a mai kommersz bútordizájn a modern tárgytervezés nyolcvan évvel ezelőtti művészi forradalmának következménye - de hogy ennyire? S később is, például a gyönyörű csővázas székeknél, megörül az ember, ha egy-egy kiült vásznat, kirojtosodott textíliát talál - a történelmi romlás, az idő indexeit. Mert a forma szerint nyolcvan éve megállt az idő. Breuer zsenije úgy van velünk, a környezetünkben és a tárgyainkban, mint mondjuk Szilárd Leóé vagy Neumann Jánosé - áthatóan, de észrevétlenül.
Ezért izgalmas ez a Matthias Remmele (és itthoni partnere, Üveges Krisztina) által jegyzett retrospektív, amely példaszerűen - mondhatni, Breuer példájához illően - szabatos, áttekinthető és értelmes tárlat. A térben is világosan elválik egymástól az életmű két elkülönülő szakasza, egyszersmind Breuer két tevékenységi területe, amit már a cím - Design és építészet - is jelez: a bútortervezés, amellyel a 20-as évek elején a Bauhaus diákjaként kezdett foglalkozni, s amely nagyon korán, már az évtized második felére nemzetközi ismertséghez, vezető tanári kinevezéshez és üzletileg is sikeres tervezői-belsőépítészi karrierhez segítette - illetve az építészet, amely elszórt európai kezdemények után csak 1938-tól, amerikai emigrációja után vált fő tevékenységévé. Míg az utóbbiba csupán tizenkét gyönyörűen kivitelezett, hófehér makett illetve a hozzájuk tartozó pompás fotó- és tervdokumentációk révén nyerhetünk betekintést, addig a bútorművészeti életművet originális darabokon, a kézműves prototípusokon és gyárilag készült eredetiken is tanulmányozhatjuk. Láthatjuk például a Rietveld De Sijl-es székét textil alkalmazásával komfortosító - tehát az ideologikus-utópisztikus ihletettséget az utilitarizmus és kényelem praktikus értékei felé módosító - korai karosszéket, vagy a híres-neves Vaszilij-széket és megannyi variációját.
A rendezők a felhasznált anyagok - tömör fa, acélcső, alumínium, rétegelt fa - szerint csoportosítják az anyagot, ami kronológiai értelemben is logikus döntés - hiszen az utóbbiakkal Breuer épp azért kezdett később foglalkozni, mert ezek tömeges gyártásra is alkalmassá tették kézműves terveit. Szellős, egyszersmind szellemes elrendezés segít abban, hogy a kiállítótér ne váljon bútorraktárrá - s erre annál is inkább szükség van, hiszen az ökonomikus Breuer rendre a bevált alaptípusok és kis módosítások logikáját követve fejlesztett, akár székekről, fotelekről, vagy nyugágyakról lett légyen is szó. Ugyanakkor alig hallunk valamit azon elvekről, ideákról és utópiákról, amelyek egykor a weimari-dessaui iskola szellemét uralták - Breuer saját szövegei például "a kézművesség új fogalmáról", amely "a Bauhaus nevelési célja", sehol nem jelennek meg a kiállításon. Egy iskolásan historizáló retrospektív bemutató aligha kerülné meg e művészet ideológiai vonatkozásait. (A művészettörténetből egyébként tudni lehet, hogy Breuert az ilyesmi már akkoriban is alig érdekelte: a csővázas székeinek piaci sikere meglepően gyorsan fordította szembe a rendíthetetlen idealista Gropiusszal, aki a Bauhaus közösség-eszméjének képviseletét kérte rajta számon.) De nem épp ez az a vonal, amit eddig is jól ismertünk?
Jót tesz tehát a kiállításnak, hogy a rendezés nem az "új kézművesség" utópizmusára, nem is az utilitarista tervezés puszta racionalitására, hanem következetesen Breuer formaművészetére fókuszálja a figyelmet. Az építészeti anyag sem funkciók, urbanisztikai vagy technikai elvek szerint tagolódik, hanem a tér- és a tömegalakítás formális szempontja szerint. Letisztult alakzatok, dinamikus súlyeloszlások, rafinált textúrák és decens színvariációk teremtik meg az összefüggést - az életmű egységét - az említett két korszak, két terület, két világ között is. Breuer nyelvezetét Amerikában is, a villa-, múzeum- és templomépítészetben is ugyanazon formaelemek - a "fekvő téglalap", a konzol-motívum, a széles kiülések - szakadatlan variálása jellemezte, mint korábban Európában, a bútorok forradalma idején. Matthias Remmele azt mutatja meg nekünk, hogy milyen gyönyörű játék ez - olyan, amilyent keresve hiába is szemléznénk végig az IKEA választékát.
Korábban:
