1986-ban, 26 évvel ezelőtt, amikor Cage 74 éves volt, ellátogatott a Bartók Fesztiválra, így akkor személyesen is láttam és hallottam őt, de ebben nem volt semmi szokatlan, mert akkoriban olyan művészek vettek tevékenyen és rendszeresen részt a fesztiválon, mint - mások közt -
Eötvös Péter,
Kurtág György, Ligeti György,
Kocsis Zoltán,
Perényi Miklós vagy az Amadinda. Utóbbiak hosszú évek után idén szerencsére újra meghívást kaptak, és egy teljes estényi műsorral tisztelegtek John Cage emléke előtt, aki 100 éve született, és sajnos már csak emlékeinkben és műveiben lehetett jelen. Ugyancsak ezt a születésnapot köszöntötte a legjobb Cage-zongorajátékos,
Steffen Schleiermacher. A két hangverseny méltó ünneplésnek bizonyult.
Nem gyakran esik meg, hogy az Amadinda egy egész programot egyetlen zeneszerző műveiből állít össze. Ez a mostani megbecsülésük fokát mutatja. Cage-dzsel itt, Szombathelyen találkoztak először, az említett fesztiválon, de kapcsolatuk később olyan szoros lett, hogy Cage egyik művét kimondottan az együttes számára komponálta. Nem kis munka műveit eljátszani, sokszor évek felkészülése kell hozzá, mint ez esetben is. A 3x3-as szerkesztésű műsorban 3 zongoradarab hangzott el, részben preparált zongorán, ami Cage egyik fő hangszere: 3 konstrukció és 3 Imaginary Landscape (Képzeletbeli táj), melyekből a 2-at és 3-at szinte sosem hallani a világ pódiumain, annyira nehezek.
A hangszerpark a megszokottan színes, a szokásos ütőhangszerek szinte a kisebbséget képviselik az extravagánsabb tárgyak mellett, mint amilyen a kagylókürt, a fém szemeteskosár, a lemezjátszó és annak pick-upja, a konzervdobozok, kereplők, drótsodrony, oroszlánbőgés. Magának a zongorának a preparálása Cage előírása szerint történik, a húrokat textillel, gumival, radírral, csavarokkal fogják le, az egyik kisegítő muzsikus csak ezzel foglalkozik, emellett sajátos technikával a húrokon fura glissandókat is megszólaltat, lenyűgöző hanghatást érve el ezzel. Cage fogalma a zenéről egyáltalán nem megszokott, annak kitágítása, a dallam háttérbe szorítása a ritmus javára, a lágy hangzás helyett a zörejek előtérbe hozása, a zene szerves részévé előléptetett csend, a csend feszültségének exponálása mind megannyi újítás. Az a matematika szerepe is a komponálásban: a ritmikus-struktúra elrendezése például az In a Landscape című darabban a négyzetgyök elvre épül, amit érteni nem könnyű, tetten érni sem, talán csak észlelni valahogy, a zsigerekre ható ritmusképleteken át, mint ahogy a First Construction 16 darab 16 ütemes palindromját, vagy a Second Construction bonyolult poliritmikáit. Ezeket a rendkívül bonyolult zenei képleteket eljátszani nagy összpontosítást és összehangolt játékot igényel, ennek valódi mestere a precizitásáról és muzikalitásáról egyaránt híres Amadinda, amelynek tagjai ezúttal is a szokásos maximalizmussal dolgoztak. E dallamokat nem fogjuk soha az utcán fütyörészni, de Cage darabjainak megelevenedése a színpadon furcsa extázissal tölt el. A színpadon, valóban: az Amadinda koncertjének helyszíne ugyanis a közelmúltban megépített Weöres Sándor Színház pompás tere volt. Az értő, zömmel a fesztivál állandó közönségéből, tanáraiból és hallgatóiból összetevődött közönség nagy elragadtatással adózott az Amadinda virtuóz teljesítményének csakúgy, mint a Fesztivál egyik régi helyszínén, az elviselhetetlenül forró Képtárban fellépő, nagyszerű német zongoristának, zeneszerzőnek és karmesternek, Steffen Schleiermachernek, aki Cage Szonáták és közjátékok preparált zongorára (1946/48) című kompozícióját adta elő.
A preparálással új hangszer, sőt, hangszerek egész sora születik. A zongora hangzása csak néhány, nem preparált akkordnál villan föl, egyébként dobszerű, máshol harangjátékszerű hatást kelt, zörög, köhög, csörög, kopog, kong, mint egy üres üst. Nem dallamot szülnek ezek az effektek, hanem a világ hangjait, ezzel asszociációk sorát keltve a hallgatóban: hallunk vagy hallani vélünk afrikai dallamot csakúgy, mint esőkoppanást egy csöbör falán. A preparálással a zongora sokat veszít dinamikai árnyalataiból, kivéve, ha olyan művész szólaltatja meg, mint Schleiermacher, aki finom is tudott lenni, meg kemény is, elhalóan kontemplatív és felrázóan provokatív. Amilyen John Cage maga volt.
