Béres Bence: Egyre nehezebb hatást kelteni a művészettel

Miként hat az önmagaddal való kapcsolatodra a hivatásod gyakorlása?

Tudok büszke lenni magamra azért, hogy ráléptem erre az útra és ezt a hivatást választottam. Bátornak – és kissé naivnak – tartom a múltbéli énem, aki így döntött. Az SZFE-re való jelentkezés előtt egészen másfelé tartott az életem, így a színészi pálya választása éles váltást jelentett.

A gimnáziumi éveim a családom és a barátaim közelsége miatt önfeledten teltek, de az ELTE-n és a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán  töltött idő alatt kissé bezárkóztam. Az egyetemi felvételit megelőző hónapokban elmentem Földessy Margit drámastúdiójába, hogy felkészüljek, és már ott elkezdődött a kibontakozásom, ami a Színműn tovább folytatódott. Az ottani megéléseim és tapasztalataim olyan részeimre, készségeimre, ambícióimra és vágyaimra is rávilágítottak, amikkel korábban nem voltam kapcsolatban.

Például?

Ráláttam egy bennem rejlő furcsa kettősségre. A baráti köröm extrovertált, a társaság középpontjában bohóckodós emberként ismer, de nagyon nehezen nyílok meg idegenek előtt, nehezen engedem el magam, nehezen ismerkedek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy az előadások végén történő meghajlástól és tapsrendtől – amikor a felkapcsolt lámpák fényénél meglátom az idegen arcokat – sokszor kényelmetlenül érzem magam. A színdarabokban való szereplés közben is tudom, hogy százak figyelnek, de mivel nem látom őket tisztán, nem feszélyeznek. Egy buborékban vagyok akkor.

Mi okoz számodra elégedettséget művészként, magánemberként?

Magánemberként abszolút elégedettnek érzem magam. Boldog párkapcsolatban élek, szeretem a barátaimat, minden szempontból szerencsés családi háttérrel rendelkezem. A nehézségekkel együtt is jó életem volt és van. Azt nem tudom, hogy művészként mi tenne elégedetté. A közelmúltban megkaptam a Vastaps-díjat a Katona József Színházban, amitől megtisztelve éreztem magam, és megilletődtem, hiszen többek között a társulat szavazta meg nekem. Korábban azt gondoltam, hogy egy ilyen elismerés után jobb színésznek érzi magát az ember, de nem így történt. Ez nem veszi el a díj jelentőségét és nem azt jelenti, hogy nem számít nekem ez az elismerés. Csak nehezen tudom megélni ezeket.

Milyen élmény volt Johnny Depp-pel forgatni?

Egy  fontos mellékszerepet játszottam, és nem én voltam az egyedüli magyar színész a forgatáson, így nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Épp ezért nagyon jólesett, hogy a stáb – a hollywoodi filmiparban megszokott módon – mégis fontos szereplőként bánt velem, kifejezetten kedves és profi módon kezelt. Sok ember vett részt a forgatáson, a hangulat családias, Johnny Depp pedig nagyon szimpatikus volt. Jó élmény volt két napon át együtt dolgozni, nem a világsztárt láttam benne, hanem az embert, a rendezőt.

Munka közben – amikor akár Johnny Depp figyel, akár a lámpafénynél zavarba ejtő közönség – mi segít, hogy elmélyült, koncentrált állapotba kerülj?

Talán az, hogy áthelyezem a fókuszt a nézőkről és a rendezőről magára a játékra, a szerepemre, a színésztársaimra. Érzékelem a külvilágot, de nem arra figyelek, így nem zavar meg. Ennek a megvalósítása a Katona József Színház legkisebb, legintimebb játszóterén, a Sufniban a legnehezebb – ott játsszuk Rujder Viviennel a Megrág, kiköp-öt –, hiszen ott apró a színpad és mindössze ötvenfős a nézőtér. Ott mindent érzékelek a nézők felől – még azt is hallom, ha valaki egy nagyobbat szusszant. Előfordult már, hogy egy előadásunk alatt végig pittyegett az egyik néző telefonja. Nem haragudtam meg, előfordul az ilyen, de egy idő után eléggé zavaróvá vált. Ebben az esetben is az segített, hogy színészekként fokozottan koncentrálunk egymásra a színpadon.

Miért áll közel hozzád a Megrág, kiköp című előadás azon túl, hogy a pároddal kettesben játszol benne?

A Megrág, kiköp egy színészpárról szól. Nem happy end a vége, mégis jó élmény volt dolgozni az elkészítésén, és szívesen játszunk benne. Bár minket nem érintenek a benne bemutatott problémák és konfliktusok, úgy érezzük, fontos felhívni rájuk a figyelmet, mert ez segíthet az elkerülésükben. Olyan dolgokról beszélünk az előadásban, amik nagyon meghatározzák a mai fiatal, pályakezdő színészek életét és mentális állapotát, és ezt is értékes dolognak tartom.

Mit adnak számodra az előadások, amikben szerepelsz?

Általában maga a próbafolyamat adja számomra a legtöbbet – az, ha engem foglalkoztató témákkal, ügyekkel dolgozunk. Ilyenkor önkifejezésnek élem meg a munkafolyamatot, ami egy színésznek nem adatik meg annyira evidens módon, mint például egy festőművész vagy író számára. Hacsak nem valamilyen felkérésre dolgoznak, ők közvetlenül önmagukból alkothatnak, én viszont sok esetben egy olyan szöveget mondok el, amit valaki más írt, és úgy adom elő, ahogy azt egy rendező kéri.

Színészként minden szerepem esetében keresnem kell egy olyan kapcsolódási pontot, amitől önazonosnak tudom érezni. Emellett az ad nekem a legtöbbet, ha közös alkotómunka során hozunk létre valami újat úgy, hogy én is aktív résztvevője vagyok a folyamatnak, nem csupán valaki más víziójának a megvalósítója.

Mire lenne szükséged ahhoz, hogy színészként elégedettnek érezd magad?

Nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán ez a fajta elégedettség. Annak idején azt gondoltam, hogy a jelenleg tapasztalhatónál nagyobb hatása van egy színházi előadásnak vagy egy filmnek. Azt hittem, hogy egy jó színész, egy jó rendező, egy jó produktum nagyobb hatással van az emberekre, a társadalomra. Egy idő után rájöttem, hogy a hatáskeltésnek vannak határai. Elég szűkös határai. Számos előadás épp azokhoz nem jut el, akikről vagy akiknek szól, mert pont ők nem tartoznak a színházba járó emberek közé. Emlékszem, annak idején voltak olyan filmek, amelyek óriási kulturális hatással bírtak. Ma már rengeteg felület és produktum létezik a világon, és úgy érzem, nehezebb embereket elérni és hatást kelteni a művészettel, de én továbbra is minden erőmmel azon leszek, hogy tudjak adni az embereknek.

Milyen hatás kiváltására törekszel?

Nehéz megfogalmazni ezt. Gyerekkorom óta vágyom rá, hogy olyan dologgal foglalkozzam, ami jobbá teszi a világot. Nagyon tisztelem és csodálom azokat az embereket, akik olyan hasznos dolgot csinálnak, ami univerzálisan jó az emberiségnek. Például Karikó Katalin. 

Mit gondolsz, színészként miként tudsz segíteni, hasznos lenni?

A színházban beszélhetünk sokakat érintő témákról, és ha akár csak egyetlen emberben is pozitív változást előidéző lelki folyamat indul el az előadás hatására, már megérte. Akár egy apró, egyéni változás tömegeket érintő kollektív pozitív változásba torkollhat. Hiszek benne, hogy vannak univerzális értékek – mint például a jóság, az együttérzés, az empátia –, amiket igenis képesek vagyunk magunkban akár tömeges szinten is kibontakoztatni.