Mindig izgalmasak azok az előadások, amelyekben egyéni sorsok mozaikdarabkáiból épül fel a történelem. A Janovics ott kezdődik, ahol az Ifjú barbárok véget ért. Nem történelmi vagy kronológiai értelemben, hiszen Bartók halálához képest évtizedeket ugrunk vissza az időben, azonban azt a színházesztétikai elgondolást, játékot folytatja, amelyet ifjabb Vidnyánszky Attila két és fél évvel ezelőtt a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatával elkezdett. A letaglózóan bátor, szellemes produkció azóta hatalmas utat járt be, rendszeresen megfordult Budapesten is.
„…Már a darab fogalmától is menekülök. Mert többet, mást szeretnék, mint egy színházi előadás. Szeretném, ha lenne története, de szeretném, ha személyes is volna, koncertélmény is, és hogy az előadás folyamatosan változzon. Ezt a habzsolást vagy inkább sűrítést gyakran érzékelem máshol is” – fogalmaz a rendező a Janovicsról, és bár valóban itt is ötletek garmadája vonul fel a produkcióban, az Ifjú barbárokhoz képest a kolozsvári színházigazgató története kézzelfoghatóbb epikus szálat követ, miközben – Bartók és Kodály küldetéséhez hasonlóan – az elhivatottságról szól.
Janovics Jenő Kolozsváron közismert figura, nálunk talán kevesebben ismerik a színész, rendező, színházigazgató és filmes elképesztően kalandos életét. Ez lehet az egyik oka annak, hogy az előadás élettörténetet (is) mesél, miközben a dráma egy nagyszabású és emlékezetes színházi előadásban csúcsosodik ki. A díszlet – Csíki Csaba munkája – az Ifjú barbárok szűkös, parkettás szobája, amelyből két kopottas, szárnyas ajtó nyílik. Megint elindul a Kékszakállú dörgő hangú prológja, „…az világ kint haddal tele”, Bartók Béla pedig kétségbeesetten igyekszik beszögelni az ajtót, hogy kívül tartsa az említett világ tolakodó ingereit. Az előadás deklaráltan egy sorozat folytatása, amelynek elején az előző rész tartalmát elevenítik fel: megint itt a századfordulós politikai irányzat, a törékeny Bartók pedig átadja a stafétát – fejszét – a folyton úton lévő, szótlan Janovicsnak. De vajon mennyi marad utánunk, mit őriz meg a történelmi emlékezet?
Az előadáshoz Janovics naplója jelentette a kiindulópontot az alkotók, ifjabb Vidnyánszky Attila mellett a két író: Vecsei H. Miklós és Németh Nikoletta, valamint Mester Dávid zeneszerző számára. Az ötletből már készült – Berecz István koreográfiájával, aki ennek az előadásnak a mozgásvilágát is jegyzi – egy táncelőadás, ám az anyag nem hagyta nyugodni a rendezőt.
Janovics hihetetlenül érdekes figura, aki úgy vált a kolozsvári színházművészet megkerülhetetlen alakjává, hogy Ungváron született és Budapesten járt iskolába, majd a századforduló előtt Erdélybe szerződött, és hiába kérték fel a trianoni döntés után néhány évvel a Nemzeti Színház igazgatói posztjára, egyértelműen elutasította azt: „kimondhatatlanul hálás vagyok ezért a megtisztelésért, de nem tudom elszakítani a kapcsokat, amelyek engem Kolozsvárhoz kötnek. Erdélyben most nehéz harcot vív fennmaradásáért a magyar színház. Úgy érzem, hogy ebben a harcban reám ott szükség van. Hagyjanak engem ott. Itt találnak sokkal méltóbbat a Nemzeti Színház vezetésére.” Janovics újító szellemű alkotó volt – bár színésznek állítólag gyenge –, ahogyan ifjabb Vidnyánszky Attila fogalmazott az előadásról szóló ismertető füzetben: „A művészetben Janovics Kosztya és Trigorin volt egy személyben. Pofátlanul merész és kreatív volt. Az ember elszégyelli magát látva, hogy az akkori színházi műsorpolitikához képest ma hova jutottunk. Közhelyes és fárasztó ismételgetés…”
Elképesztően friss szemlélettel rendelkezett, az 1910-es évek derekán indított filmstúdiójával néhány év alatt hatvanöt némafilmet és öt moziszkeccset készített, a filmes bevételeit pedig mind a színházcsinálásra fordította. Íme a transzilvániai Hollywood. Az előadás elején Janovics a filmszalagok gubancos boglyájával a kezében meg is jegyzi, hogy a film nem léha szórakoztatás, hanem művészet. „Ha egy nép képes pár nap alatt eljuttatni a saját kultúráját a világ másik felére, az háború.”
Ő azonban sosem valami ellen, hanem ügyekért harcolt. Az előadásban Janovicsról forgatnak filmet, és hirtelen egy francia rendező szedett-vedett castingjába csöppenünk, ahol szellemes jelenetek során válogatják ki a készülő produkció színészeit. Egészen bravúros Gedő Zsolt magamutogató reménybeli filmszínészének monológja, amelyben széles tárházát vonultatja fel a lehetséges sírási és hódítási technikáknak, Farkas Lóránd pedig az asszisztensi szerepből kilépve tör operaénekesi babérokra.
Az előadás tele van kulturális utalásokkal a Mátrixtól az Egy asszony illatán át A kékszakállú herceg váráig – csupa bújtatott lelemény, és mind roppant szórakoztató, még ha néha kissé szertelenné teszi is a produkciót. A frissesség többet ér, mint egy szigorú dramaturgiai mederbe szervezett narratíva. Bács Miklós Janovicsa megfontolt, küldetéstudatos figura, aki szilárd elveivel tántoríthatatlanul állja a történelem megrázkódtatásait, a teátrális gesztusoktól a finom rezdülésekig színes eszköztárat mutat fel. A színészi összjáték bravúros: Bíró József Méry bácsija a színházi tűzoltó tétova szerepén túl az események krónikásává válik, Bodolai Balázstól veszi át a stafétát, aki maga is játékosan helyezi el és kommentálja a színpadi történéseket. Kardos M. Róbert öltöztető-szabója félszeg figura, aki mégis komoly állhatatosságról tesz tanúbizonyságot. Albert Csilla felesége társ és támasz, tünékeny figura, erős színpadi jelenléttel. A színészek hihetetlen energiákkal vannak jelen, öltenek egyik pillanatról a másikra új gúnyát, új karaktert: Váta Lóránd, Pánczél Lilla, Daradics Hannah, Kiss Tamás, András Gedeon, Tőtszegi Zsuzsa és a Bartókként ismét feltűnő Imre Éva egyaránt lenyűgöző. Mindenki bátran, felszabadultan játszik, és nekik elhisszük, hogy valóban örömjáték ez az este.
A színpadon készülő film – és az előadás – központi motívuma 1919. október elseje, a Hunyadi téri színház einstandja, illetve még inkább az utolsó előadás megrázó búcsúja. A románok bevonulását követő időszak abszurditását jól szemlélteti, hogy az új vezetés úgy gyakorol kegyet, hogy a színház megtarthatja a karácsonyra tervezett előadásait, ám közönséget nem fogadhat. Janovics idővel rejtőzködni kényszerül, egy elmeorvos jóindulatának köszönhetően néhány hónapig egy diliházban tölti napjait, ahol – pusztán az előadás világában – találkozik Ady Endrével is, aki a színházi sorozat következő darabjának főszereplője lehet. Az előadás látványvilágát meghatározzák Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei, amelyek úgy festenek egységes képet, hogy közben mégis minden karakterről árulkodóak. Mester Dávid zenéje az előadás fontos építőköve. A barokktól Bartókon, operarészleteken át a kortárs zenéig mindent magába foglal, és hasonlóan szellemes, mint az előadás egésze. Már a népdal is tudta, hogy októbernek elsején búcsúzni kell…
A színházépület átadása előtti utolsó Hamlet-előadás körülményei is szürreálisak: Hamlet híres monológjából – a hatalom ukáza értelmében – csak az első sor hangozhat el, Fortinbras pedig sosem érkezhet meg Dániába. Vajon amikor az ember benne van, érzi, hogy vele, körülötte íródik a történelem? Az a kétezer ember, aki az utolsó estén ott volt a Hunyadi téri magyar színház búcsúztatásán, bizonyára tudta, hogy kiváltságos pillanat részese. Abban a néhány órában a színházi előadás nem csupán egy évszázadokkal korábban megírt történet volt, hanem a mi sorsunk húsba vágó visszásságaira, kiszolgáltatottságára világított rá. Kétezer néző gondolatának csodás találkozása – hangzik el az előadásban, és valóban: ez az ihletett színház lényege, a gyönyörű katarzis, amely ritka és emlékezetes. Mélységesen szép hitvallás mindez a színház megváltó erejéről. Az előadás végeztével a közönség nem is hajlandó elhagyni a nézőteret, Janovics néma gesztusaira – mivelhogy az utasítás szerint nem beszélhet – hangos nézői tiltakozás a válasz: Maradunk! Nem megyünk haza!
Megjelenik még aztán Bartók Béla is, aki a kolozsvári nézőtér székeinek kényelmetlenségét hánytorgatja fel, majd a rozoga zongoraszéket egy Beethoven-kötettel megtoldva ad koncertet az erdélyi közönségnek. Mindez azonban már csak szellemes játék, és halványan ér el a tudatunkig, mert lélekben ott ragadtunk abban az előadásban, amely a színház egyesítő erejéről szólt. Amikor Bács-Janovics az előadás végén – megelőzve a tapsot – kilép a színpad oldalára, és jelzi: csendesen menjünk haza, bennünk még sincs annyi kurázsi, hogy azt kiabáljuk: Maradunk! Pedig kedvünk lenne hozzá.
